A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. augusztus 22., hétfő

Egy vers, ami már nagyon hiányzott...

Arany János
A VARRÓ LEÁNYOK


Lyányok, lyányok: lakodalom,
Oh, be sok szép népe vagyon!
Sok fehér ing: bő az ujja,
Libeg-lobog, ha szél fujja.

Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna -
Dehogy lennék menyasszonya!

Jaj, ki vágyna menyasszonynak,
Akit harangszóval hoznak!
Gyászos ének búg előtte:
Sírva mennek esketőre.

Nem menyasszony, - vőlegény volt:
Hat legény hoz zöld koporsót,
Apja, anyja sír előtte,
Keserves a menyegzője.

Apját, anyját jól ismerem:
Megmondanám, de nem merem,
Mert a szívünk megdöbbenne...
Egyikünké megrepedne.

Lyányok, lyányok, vegyetek fel
Fehér ruhát s jőjetek el
Ma csak halott-látni,... holnap
Kivinni zöld koporsómat.

Kép eredeti helye

2011. április 1., péntek

Még mindig filozofálgatok - de most az irodalomról

Még mindig filozófikus hangulatban vagyok, bár már jó lenne aludni, mert picirnyként megfáradtam a héten. De most mégis ezernyi gondolat kavarog bennem, amiket egyszerűen muszáj leírnom - és mi van rá jobb fórum, mint egy blog :) ? És most nem máson kattog az agyam, mint az irodalomon - és leendő pedagógus révén (ha egyszer elérek oda!) sajnos nem magukról a művekről fogok beszélni (bár persze róluk is), sokkal inkább a tanításról, illetve arról, amit a legtöbben elfelejtettek - a megszerettetésről.

Nincs olyan kisgyerek, aki ne szeretné a meséket. Ha a baba még icipici (sőt, páran már akkor is, amikor a baba még pocaklakó) már akkor mesélnek neki mindenfélét. Nem a napi politikáról kezdenek el hatalmas eszmefuttatásokat véghezvinni, nem egy horrorsztorit mesélnek, hanem egy kellemes, aranyos kis mesét - akár már létezőt, akár improvizálásuk eredményét. A legtöbb mese pozitív töltetű, no, meg persze annyiféle dologról szól, ahány mese létezik. Még két Andersenre se mondhatjuk azt, hogy "Jé, ez ugyanarról szól!", holott a történet nagyon lecsonkítva minden bizonnyal ugyanaz szinte: fiatal lány/hercegnő galibába kerül, herceg megmenti, megházasodnak, boldogság örökké.
Az ilyen szerelmes meséket a legtöbbször a lányok kedvelik (bár már találkoztam olyan fiúval, akinek a Hófehérke volt a kedvence), de a fiúkról sincs megfeledkezve - nekik kétségtelenül olyan mese a "jó mese", amiben legalább egy autó vagy vonat a főszereplő, esetleg egy szuperhős; gondoljunk csak a Verdákra, a Thomasz a gőzmozdonyra, vagy a Pókemberre. No, meg a kalózok. A legtöbb fiú "kalózmániában" szenved szerény észleléseim szerint.

Amikor kicsik, amíg iskolába nem kezdenek el járni, addig imádják az irodalmat. De utána? Egy 4-5dikes (vagy néha már korábban) gyerek nem hajlandó elolvasni egy könyvet. Mindenki volt kisdiák, gondoljunk csak vissza saját életünkre, hány könyvet is olvastunk el becsületesen a kötelezőkből? Olyan 4-5dikes korunktól a legtöbbünk már inkább megnézte filmen. És miért? Próbálta már bárki is megfejteni erre a kérdésre a választ? Hogy hogy lett az imádatból utálat?

Nem is olyan rég az nagy Zegyetemen mondta nekünk az egyik oktatónk, hogy milyen fura, hogy pár évtizeddel ezelőtt (szerintem az I. VH előtti időszakra gondolt... :D ) a diákok még azért könyörögtek, hogy a vasárnap is legyen iskolanap, ma pedig lassan a pénteket is ki fogják adni szünetnek. A gyerekeknek egyszerűen nincs kedvük iskolába járni, hallgatni a sok "okosságot", és arra gondolnak, hogy vajon hol a fenében fogják alkalmazni az "egyszerű" életükben a másodfokú egyenleteket? Ilyenkor én pl. mindig arra gondoltam, hogy majd ülök a vonaton, épp egy nagyon hosszú utazáson vagyok, és majd csinálok magamnak ilyen hülye "problémákat", hogy 45x+25=123y2 , s majd ezt fogom fejtegetni az út közben mikor unatkozom, mert egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy hol a fenében fog nekem kelleni a másodfokú egyenlet. Ez nem egy összeadás-kivonás, esetleg osztás-szorzás, amit a bevásárlás alkalmával alkalmazunk, és ami hasznosan is jön, hanem ez egy "felesleges" dolog. Kivéve persze a matematikusoknak, de most hallottam nemrég, hogy valamelyik egyetemet a matek ÉS fizika szakosok összesen nincsennek 20-an.
Mert szerintem sokan még ma is így vannak az irodalmi művekkel - "Mi a fenét fogok én azzal kezdeni, hogy elolvastam az Aranyembert? Soha nem fog egy török lány a feleségem lenni/Soha nem fogok egy senki-szigetén élni", stb. De talán nem is ezzel van a fő probléma. Sokkal inkább a nyomasztó egyhangúság okozza az unalmat. A kötelező olvasmányok már évek óta ugyan azok - nem csak a báttyám, nem csak a szüleim, hanem nagyanyám is ugyanezeket olvasta, amiket én anno, és amiket most olvasnak a gyerekek. Pedig mennyit változtak!

Az elmúlt egy hét hospitálás nem csak a szociális kapcsolatok megismeréséért folyt - hanem a ma élő fiatalok megismeréséért is. És a gyerekek némiképp változtak. Korábban már írtam, hogy a másodikosok olyan szavakat dobálnak, hogy "humánus" "intelligens", a harmadikosok hittanórán az abortuszról és az eutanáziáról beszélnek (bár inkább nekik magyarázzák). De a legmegdöbbentőbb élmény mégiscsak az volt, amikor a Gyakorlóiskolában ültünk, szintén harmadikos osztálynál, akik irodalom órán a Kincskereső kisködmönt tanulták, és ott is a kis Bice-bócáról szóló fejezetről volt szó. Abban van egy olyan szó, hogy "Bányarigó", nem tudom emlékszik-e rá valaki :) . A tanítónő megkérdezte, hogy tudja-e valaki, hogy mi az a "Bányarigó", erre egy kisfiú jelentkezett, és elkezdte magyarázni, hogy a Bányarigó az a népies elnevezése a súlytólégrobbanásnak, és hogy metángáz termelődik, meg az egy kicsi szikrától nem robban be, hanem 250 C kell neki, hogy robbanjon, és mi, majdnem 20-an lányok leesett állal, zavarodottan hallgattuk, hogy vajon honnan tud ennyit egy 10 éves kisfiú? Talán a TV-ből, talán valamelyik szülő bányászként/bányamérnökként dolgozik, nem tudni. De nem csak ez a válasz volt megdöbbentő, hanem az is, hogy hogy működik a logikájuk.
Okosak a gyerekek, hiába szeretnénk, mi, "hülye" felnőttek azt hinni, hogy buták és csak nevelni meg okosítani kell őket. Olyan sokszor leírták már előttem, de fontosnak tartom ismét megemlíteni - Mi is sokat tanulhatunk tőlük.

Amit kiemelendőnek találok a fenti sok-sok rizsából - a gyerekek igenis sokat változtak az évek alatt, és ez később nem hatna ki annyira negatívan ahogy kihat, ha a pedagógiai módszerek, sőt a tantervek is képesek lennének változni. Ez persze csak az én szerény véleményem, közel sem biztos, hogy valóban jól sülne el a valóságban, de ha végiggondoljuk - ha a gyerek olyat tanul, ami illik hozzá, ami érdekli, abból sülhet ki valami rossz? Persze a nemzeti, szociális értékeket (és most nem kifejezetten a nagymagyarországra gondolok, sokkal inkább a becsületre, hazaszeretetre, a családra) megtartva. Nem azt szeretném mondani, hogy fúj, rúgjuk fel a rendet, minden sz.r, hanem azt, hogy változásra van szükség.

Csupán egy kérdés (a többit leszámítva) - Miért várjuk el a gyerekektől, hogy élvezzék és szeressék az irodalmat, ha esélyt sem adunk nekik, hogy élvezzék? Miért baj az, ha (azt hiszem, de nem 100%-ék) Angliában azt mondták, hogy oké, szeretitek a Harry Pottert? Nem baj, olvassátok el, készítsetek belőle olvasónaplót, csókolom, kész a kötelező olvasmány.

Egy másik nagy, egyéni problémám az, hogy MIÉRT mondjuk KORTÁRSNAK azokat a műveket, amelyeknek az írója már pl. évek óta halott, és a "kortárs" művét 1970-ben írta? Miért mondjuk "kortársnak" a XX. századi irodalmat, most, a XXI-dik században?! Gimnáziumban ez rengetegszer izélgette a csőröm, de soha nem emeltem neki hangot, mondván, biztos én értelmezek valamit félre. De most (sajnos) kinyílt a csipám, és képes vagyok megkérdezni, hogy a kortárs csak nekem jelent valamilyen szinten "naprakészséget"? Nem is úgy, mint ahogy azt a politikában értjük, hanem úgy, hogy valami mindennapi, hozzánk közel álló kérdést boncolgat. Nekem Jacqueline Wilson, J. K. Rowling, bár szinte bárki más, általunk is jól ismert, akár best-seller író is sokkal inkább "kortárs", mint pl. Orbán Ottó. Nem akarom szegény Orbán Ottót a sírjában forgatni, de annyira fájt, amikor "Kortárs" irodalmárként kellett őt emlegetnünk az érettségin (ő volt ugyanis a szóbeli tételem), holott szegény a 60-70-es években volt igazán aktív, ráadásul 2002-ben el is hunyt. És igen, nagyszerű író volt, és igen, rengeteg díjat kapott, stb, nem is ezzel van a problémám. Hanem azzal, hogy szerintem Ő már nem számít "kortársnak".

És ez mostmár tényleg az utolsó kérdésem - miért nem beszélünk irodalom órákon szinte soha Isaac Asimov-ról? Lenne olyan fiú, akit ne érdekelnének az Ő művei? Igen, biztos lenne, de abban is biztos vagyok, hogy jó pár fiú azonban rákapna. Vagy Oscar Wilde? Van egy szaktársnőm, aki állandóan azzal jön, hogy Ő emelt érettségit tett magyarból. Nagyon szeretem azt a lányt, mint barátot, de egyszer eldurrant bennem valami, és egyszerűen hozzávágtam, hogy oké, hogy emelt érettségi meg minden, de akkor se tudja, hogy ki az az Oscar Wilde, tehát szinte semmit sem ér. Legalábbis az én szememben. Bár Ő még Orbán Ottót sem ismerte, ami annyiból gáz, hogy én a "szar" kis középfokú érettségimmel belőle feleltem, ráadásul ha jól emlékszem 100%-os lett a szóbelim. Ezt csak amolyan ízelítőnek böktem ide a gondolatmenetem végére, úgy érzem, hogy minden fájdalmam leírtam :) ...

Igazából, azt sajnálom, hogy nincs több olyan tanár, mint a 10-11dikes magyartanárom. Lehet, hogy kb. 20 perces volt egy óra, lehet hogy nem is megfelelőképpen kért számon, de olyan alternatívákat kaptunk, hogy le a kalappal előtte. 10dikben a középkor témáit dolgozhattuk fel - pl. lovagok, keresztesháborúk, boszorkányok, divat, tehát olyan dolgok, amik érdekeltek minket. A fiúk persze a lovagokról és a keresztesháborúkról tartottak előadást, míg a lányok a boszorkányokról és a divatról. Kitaláljátok, hogy én miről tartottam :) ? Sajnos a boszikról lemaradtam, így a Gótika divatjáról ;) . És a többiek azt mondták, hogy klassz volt :) . Mondjuk, ez a tanárnő hagyta, hogy verset írjunk, akár pár sorosat is háziként, vagy hogy kiselőadást tartsak Mary Shelley-ről és persze a Frankensteinről. A legklasszabb irodalomórák voltak ezek, és fura, de szerintem a legtöbbünknek ezek maradtak meg.

Ennyi voltam hát mára, ezen a szép, késő éjszakai órán. Köszönöm, hogy elolvastál :) !

2010. november 26., péntek

Vers - Megihletett a reggeli rossz idő :) ...

Köd

Oly' szürke ez a város,
Egyetlen szín benne nem más,
Mint fekete árnyékom.

Hó sem esik benne,
Sem pedig sóként égető eső,
Nincs itt más, csak ködfelhő.

2010. november 16., kedd

Ennyi volt, hát vége van...

Ennyi volt, hát vége van...

Kettétört a hold -
Mi egykor egész volt.
Vége van, hát vége van.
Betelt az utolsó lap.
Élni kell hát, élni kell,
Ez itt most a vég, s a kezdet.
Egy új élet, és egy új Én születése.

Nem csalt meg, nem bántott meg.
Egyszerűen csak... vége lett.
Éreztem már, régóta;
A levegőt ez mardosta.
Mi jó volt, ma is az;
Emlékedet szívem örökké hordozza.

Köszönöm neked ezt a 17 hónapot. Többet szerettem volna, egy örökkévalóságot, de ha nem, akkor nem. Ami igazán fáj, az a döntésképtelenséged. Megspórólhattál volna nekem majd' két hét szenvedést...
De mindegy, a történet bezárult. A gyermekek, akiket terveztem, nem születtek meg. A csodás esküvőt sem tartottuk meg. És a boldog öregkort is valaki mással fogjuk tölteni. Ostoba, badar álmok ezek, de ilyesmiket álmodtam... Veled.
Ennyi volt hát a mi történetünk, ennyi lapot osztottak.

The End.

És hogy most mi lesz a bloggal? Semmi. Megy tovább. Nem ígérem, hogy most atombegyorsul, de mindent megpróbálok tenni, hogy jó legyen. Lehet hogy elkap az ihlet, az alkotási vágy, lehet hogy most megállok. Nem tudom jelenleg felmérni a terepet, de megpróbálom megtenni azt, amit megtudok.

2010. október 23., szombat

Depressziós vers megint...

Nyugtatom magam, hogy nem úgy van -,
Pedig értékkel bír minden egyes pillanat.
Legyintve mosolygok csak, hogy nem gond;
Hisz' így beszél egy hazug, egy becsapott.
Ha belém is marnak, én csak nevetek;
Csak ne vegyék észre a rút könnyeket...
Egy nyelés, egy csuklás, egy fulladás -,
Mind az enyém – mind dermesztő halál.
Csak egy száradást hadd lássak, csak egy napsugarat az égen...
Lehetetlen, amit kérsz! Táncolj tovább csak a jégen.
Ha majd egyszer beszakad alattad, akkor se aggódj;
Úgy se lesz majd ki megmentsen, kinek hálálkodj.
Nem számít már mit mondasz, kire emelsz szót,
Egyszer, hamarosan, úgyis eljön majd az a pont.
Valamikor érzésem volt a szerelem,
De kátrány jutott csak belőle.
Csitulj el lélek! Halkulj, te dobogó szív!

Ne könyörögj olyanért, ami már nem a tiéd.
Méreg buggyan ki ajkadon, de mondd, miért?
Régóta tudod jól, ez a csatatér nem hozzád tartozik;
Itt az összes csatád s háborúd csak a mélybe veszik.
Csak képzelődsz, mikor a szebb jövőről álmodsz.
Már nem a tiéd. Hagyd itt hátra hát a világot.
Nem számít már a szó; ami elveszett
Az meg nem kerül már soha.

Szánalmas Lélek! Azok a hazugságok...
Én jól tudom, hogy mennyire vágsz rájuk!

Tépd ki helyéről a szíved, vénákkal együtt;
Hagyd ajtaja előtt, egy papírba azért begyűrd!
Hogy utána mi lesz?
Nem tudhatom, minden esetre...
Végy búcsút. Végy búcsút mindentől, ami kedves volt neked,
Majd fogd, s vesd a legmélyebb tóba átkozott neved.
Úgyse fog már senki se emlékezni rád,
S ha igazán jót akarsz, ugorj te is neved után a habokba.

Ússz majd az árral szemben,
Ahogy itt is mindig tetted;
Bár ott nem fog számítani már -,
Ha meguntad az úszást?
Engedd el magad, hadd vigyen a víz,
S legyen tiéd is e magasztos sír.
Add fel a küzdelmet,
Nézd! Senki nem figyel.
A világ számára feleslegessé váltál. Végleg.

Hagytam azért hátra még egy hátsó ajtót...
Felhívhatsz még, hogy megments,
De tudom, úgysem fogsz.

2010. október 18., hétfő

Vers - Lufthanza és Morrigan

Lufthanza és Morrigan

Lufthanza, kedvesem,
Hajdsd ide lágyan fejed,
Hajdsd csak ide, keblemre,
Hadd simítsam ismét meg...

Mondd, Morrigan, drágám,
Soha nem hagysz majd árván?
Sohasem, Lufthanza, ígérem,
Hisz' te vagy a mindenem!

S ha mégis, Morrigan, mondd,
Eljössz majd megnézni koporsóm?
Lufthanza, életem, nem hagylak el,
Esküszöm ez ostoba életre!

De, ha mégis elhagynálak, ha ez megtörténne,
Ígérem, Lufthanza, a koporsódban veled fekszem!
Hisz' nem választ el tőled se élet,
Se halál, sem pedig más erős keze!

Így legyen, kedvesem,
Morrigan, Hiszek neked.
Hunyd le most hát szemed,
Hasson csak az édes méreg...

Halálba taszít lágy karod...
Kongasd meg csak a harangot!
Két szerelmest hoz a gyásztömeg;
Kik egymást túlzottan szerették az életben,
A halálban-harmóniában egyesülhettek...




Ihletadónak és aláfestőzenének... :)

Vers - Két szerető, két szerető...

Két szerető, két szerető...

Két szerető, két szerető,
Mint két mogyorófavessző.
Soha el nem választod őket;
Összekötték titkon már éltüket.

Tábortüzek ők téli éjszakában;
Hegyke táncukat folyton járva,
Beleszédülnek a hold sugarába,
Eltévedve így a kéj városában.

Eltévednek az élet ösvényén;
De fákják ők az út legvégén.
Végül mindig egymásra találnak.

Két szerető, ha egymásra talál,
Nem választja el őket, csak a halál.
Ilyen szerelemmel szeretlek én is téged.



Így jár az, aki túl sok Ghymest hallgat :) ... (ihletadónak és aláfestőzenének)

2010. október 7., csütörtök

Some kind of depressed stuff...

Írtam egy versikét, mert már nagyon kikívánkozott belőlem... :$
Engedjétek meg, hogy megosszam veletek! Köszönöm.


Fáradt, vas éjjel,
Hallgasd meg fohászom!
Ropogtasd ki végig gerincem,
Hogy odabenn minden helyre álljon.
Zúdítsd rám a jéghideg záport,
Hogy könnyeimmel
egyet kérjek
utoljára:
Őt.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...