Ott ültem...
Ott ültem egyedül a nagy fa alatt. Hogy tél volt-e vagy nyár? Nem tudom. A fa túl nagy árnyékot vetett, így a kívüle eső időt nem is tudtam tökéletesen érzékelni. Minden esetre sütött a nap.
Ott ültem ezalatt a fa alatt – nem volt se túl szép, se túl rendezett, de óriási volt. Ha felnéztem rá, csak a lombjait csodáltam, hogy hogy tudott ilyen hatalmasra, és ilyen zöldre nőni. Magam sem értettem, de ez is egy volt az olyan dolgokból, amit földi lény fel sem foghat, az égiek kezébe folyt bele ez a szál is.
Ott ültem a nagy fa alatt és vártam. Figyeltem a lombjait, miközben megcirógatta a szél, s elképzeltem, ahogy az arcom cirógatod ugyanígy, de nem voltunk egy térben, sem pedig egy időben. Ezért is vártam Rád. Messziről zajok, kacajok, beszédek hallatszottak, de nem foglalkoztam velük, már nem ahhoz a világhoz tartoztam – az a világ már nem kötött le. Pedig Te is ahhoz a világhoz tartozol, nem pedig ehhez.
Ott ültem, tehát ezalatt a nagy fa alatt, az én picike kis világomba burkolózva, és rád gondoltam. Vajon mikor jössz már? Hideg szél fújt, s a tájat hó lepte be. A fa haldoklott.
Én ott ültem alatta, és könnyeimmel öntöztem, miközben a hidegtől és a láztól vacogtam. Csak rád gondoltam ekkor is. A kacajok a távolból elhalkultak, a szél csendesedett.
- Pusztíts el fa, hadd pusztuljak veled... - A fa már nem tartott árnyékot - de szerencsére éledezett.
Ott ültem egyedül a fa alatt és vártalak. Se tél nem volt, sem pedig nyár. A világ, mely egykor hozzád és hozzám is tartozott egyre messzebb szállt.
Én mindvégig ott voltam, s vagyok a nagy fa alatt, ha keresel, ott megtalálsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
"Feel free to comment" :)
avagy Kommenteljen bárki nyugodtan :)