Kis apróság, gondoltam megmutatom, hogy miről írtam beadandót Gyermekpszichiátriára ^^ ... Igaz, ebből még le kell vágnom, mert 2 oldalnak kell lennie :( ...
Sorozatgyilkosok gyermekkora
- Hogyan hat a gyermekkori trauma a későbbi életre? -
„Sorozatgyilkos az az ember, aki három vagy több embert öl meg különböző (3 vagy több) időpontokban. A gyilkosságok között általában van egy nyugalmi időszak, amelyet érzelmi lehűlésnek is neveznek. Ez a periódus tarthat napokig, hetekig, hónapokig vagy éppen évekig is. A legtöbb sorozatgyilkos pszichopata (lelkibeteg), mivel általában személyiségzavarosak és nem elmebetegek, így gyakran normálisnak és kedvesnek tűnnek, amely a környezethez való alkalmazkodásban játszik szerepet (Hervey Cleckley amerikai elmeorvos a józan ész álarcának nevezi ezt a jelenséget). A gyilkosságokat hasonló módon követik el és az áldozatokban mindig van valami közös vonás (kor, nem, foglalkozás stb.)” - írja a Wikipédia, a szabad enciklopédia.
A fenti megállapítást olvasva joggal tehetjük fel a kérdést – mi történhetett ezekkel az emberekkel, hogy sorozatgyilkosokká váltak? A legtöbb szakértő egyet ért abban, hogy az ok gyermekkorban keresendő – ugyanis ez egy társadalmi jelenség, az ember nem születik sorozatgyilkosnak, hanem azzá válik. A legtöbb ilyen elkövetőnek zaklatott családi élete volt, bántalmazásokkal, testi, lelki és szexuális megaláztatásokkal tele.
David Berkowitz, egy amerikai sorozatgyilkos, ismertebb nevén „Sam fia”, gyermekkora szintén viharos volt. Anyja egy hetes korában örökbe adta őt, és örökbefogadó szüleitől új nevet is kapott. John Vincent Sanders így írt David gyermekkoráról: "...némileg nyugtalanító. Bár átlagon felüli intelligenciával rendelkezett, valamiért elvesztette a tanulás örömét. Első bűncselekményei kisebb összegű lopásokkal, valamint piromániával kezdődtek." Anyja mellrákban halt meg, mikor ő még csak tizenhárom éves volt. Ettől kezdve gyerekkora egyre feszültebb lett. Nem szerette nevelőapja új feleségét, aki kihasználta Berkowitzot. 21 éves korában felkereste biológiai anyját, és megtudta hogy törvénytelen gyermek volt, és ez nagyon rosszul esett neki. Élete ezután megváltozott – szektákhoz csatlakozott, illetve 6 embert ölt meg, hetet pedig megsebesített.
Az egyik leghíresebb magyar sorozatgyilkosnak nevezett Kiss Béla („A cinkotai bádogos”) esetében sokak szerint már egyértelműbb helyzet. Ő ugyanis 7 nőt gyilkolt meg, és ennek kiváltó okát a kirminálpszichológusok abban vélik, hogy gyűlölte a nőket, ennek oka a benne élő erős anyakép, és a feltehetően gyermekkorában szexuális kapcsolata édesanyjával. Ő emiatt egy rendkívül bizonytalan, törékeny személyiség volt, gyilkos vágyát pedig felesége elhagyása erősítette csak fel benne.
A sorozatgyilkosok többsége mindenre alkalmatlannak és értéktelennek érzi magát, ennek fő oka a gyermekkorban átélt bántalmazások, a szegénység és/vagy az alacsony szociálgazdasági helyzetük. A szakértők szerint, amikor bűncselekményt követnek el, akkor kompenzálják ezeket az érzéseket. Másik fontos elem a képzelőerő, hiszen többségük már kamaszkorukban gyilkosságról fantáziál, mely később tettekben is megnyilvánulhat. A MacDonald-hármas (melyet 1963-ban állítottak fel) pont ezekre a figyelmeztető jelekre hívja fel a figyelmet:
1) Gyújtogatás - A dolgok elpusztításában lelt öröm miatt vagy a figyelemfelkeltés, illetve a hatalomszerzés érdekében;
2) Állatkínzás - Sok gyerek kiskorában kínoz állatokat (pl. letépi egy pók lábait), de a jövő sorozatgyilkosai nagyobb állatokat (kutya, macska) is megölnek, habár ezt inkább a saját szórakoztatásukra teszik, mintsem mások elrettentésére.
3) Ágybavizelés - Idősebb korában is megtörténik vele, amikor már a gyerekek többsége kinőtte ezt a viselkedést.
A legtöbb sorozatgyilkos életéről keveset tudunk. Ennek egyik fő oka az, hogy a kijelentést csupán a '70-es évektől használják, pedig a történelem során már Kr. e. 144 körül is találkozhattunk Kínában, Liu Pengli képében. A 15. századi Franciaországban élő Gilles de Rais egyesek szerint legalább 100 fiatalt fiút erőszakolt és ölt meg. Mindketten gazdagok és befolyásosak voltak, így nem állították őket bíróság elé. Történetükhöz az is hozzátartozik, hogy a szakértők szerint az idők folyamán a számok megtöbbszöröződtek a túlzások miatt. Egyesek szerint a vérfarkasok és vámpírok legendája is a sorozatgyilkosokhoz köthetőek.
Érdekesség talán még az, hogy felnőttként a sorozatgyilkossá vált gyermekek nagyon kedvesek, a közösség aktív tagjai. Életük szinte idillinek mondható. Erre talán a legjobb példa John Wayne Gacy, avagy a „Gyilkos bohóc”, aki 33 fiút és férfit erőszakolt meg és gyilkolt meg. Az Ő esetében az is érdekesség, hogy – a sorozatgyilkosok közül egyedülállóan - gyermekkora kiegyensúlyozottnak volt mondható, egyedül alkoholista apjával volt kapcsolata viharos. Gacy a külső személélő számára egy „tökéletes amerikai” volt – tagja a cserkészmozgalomnak, jó tanuló volt, üzleti iskolába iratkozott be, amit kiváló eredménnyel végzett el. Főnökei később kiváló munkaerőnek találták, hamar vezető pozícióba került, és társadalmi munkát is végzett, szomszédaival jó kapcsolatot ápolt, gyakran öltözött be bohócnak hogy szórakoztassa a gyerekeket. Barátai és kollégái még az „Év embere” díjjal is megjutalmazták.
Léteznek úgynevezett „női” sorozatgyilkosok is, akik némiképp eltérnek a férfiaktól – nekik ugyanis két típusuk van; a fekete özvegy és a végzet angyala. Kivételt képez Nannie Doss, a „Nevető nagymama”, aki többek között bevalotta 4 férjének, 2 gyermekének, 2 lánytestvérének, 1 unokájának, 1 unokaöccsének és édesanyjának gyilkosságát is. Nannie gyermekkora szintén boldogtalan volt – törvénytelen gyermekként született, apját anyjával együtt közösen gyűlölték, hiszen a férfi túl szigorú, undok és ellenőrző férj és apa volt. Szegénységben nőtt fel, soha sem tanult meg rendesen olvasni, helyette apja kényszerítette őt és testvéreit hogy a családi farmon dolgozzanak iskola helyett. 7 éves korában, miközben vonattal utazott, beverte fejét egy fémrúdba – ennek hatására még évekkel később gyakori volt nála a pillanatnyi eszméletvesztés, fejfájás, depresszió, amelyekért -és mentális zavaráért- a balesetét okolta. A Hazle nővérek tinédzserkora korlátozott volt az apjuk miatt: megtiltotta nekik, hogy sminkeljék magukat és csinosan öltözzenek. Próbálta megakadályozni, hogy férfiak zaklassák őket, ami gyakran előfordult. Azt is tiltotta, hogy táncolni járjanak, vagy bármilyen más társasági eseményre. Első férjével firgyüket 16 éves korában kötötték meg. Férje egyedüli gyermeke volt egy egyedülálló anyának, aki ragaszkodott hozzá hogy a fiatal házasokkal éljen együtt – házassága hamar megromlott, férje el is hagyta.
Mary Bell esete egészen más – Ő ugyanis az egyetlen olyan ismert sorozatgyilkos, aki gyermekkorú. Mary egy angol kisvárosban élt. Szép és aranyos volt, jól kommunikált, intelligens volt. Mégis sokak szerint szadistává vált, élvezte ha szenvedést okozhat gyerektársainak. Mint utóbb kiderült, Mary Bell számára a legnagyobb örömet az okozta, ha gyönyörködhetett benne, mikor az emberek szembesültek az általa meggyilkolt gyermek tetemével- egyeszűen látni kívánta, minként reagálnak a gyilkosságra.
Első áldozatánál sokáig senki nem gyanúsította őt, pedig már akkor is furcsán viselkedett. A rákövetkező hetekben Mary és Norma gyakorta tettek látogatást Martin Brown nagynénjénél: „Hiányzik Martin? Szokott sírni utána?”- kérdezgették. June Richardson csak később értette meg, hogy a hirtelen támadt érdeklődés valódi oka nem az őszinte féltés, hanem a perverz kíváncsiság volt: a lányok látni kívánták, mily jóvátehetetlen veszteséget okoztak, és mily súlyos sebeket ejtettek a nagynénin. June így emlékezett vissza a bizarr eseményre: „Mary csöngetett, mondta, hogy szeretné látni Martint. Én azt mondtam: „ Nem lehet ,kedvesem, Martin halott.” - mire ő megfordult, és így szólt: „Ó, tudom, hogy halott. A koporsójában akartam látni.”
Második áldozata egy 3 éves kisfiú volt, Mary ekkor 11 éves volt és a gyilkosságnál minden bizonnyal ott volt a 13 éves Norma nevű barátnője is. A kisfiú holttestének megtalálása a rendőrtiszteket is elborzasztotta. „Valami szörnyű játékosság volt az egészben, rettenetes és beteges törődés, ha úgy tetszik, és valahogy ez a játékosság elborzasztó volt.”- nyilatkozta az esetről James Dobson nyomozó. A rendőröknek is feltűnt a két kislány, őket ugyanis nem lesújtotta a halálhír, helyette mosolyogtak, nevetgéltek, izgatottak voltak, a fiú temetésén pedig izgatottan nevetgéltek.
Dr. Orton így fogalmazta meg kétségeit: „Semmiféle bűnbánatot nem mutatott, nem hullatott könnyeket, nem aggódott. Semmiféle érzelem nem jellemezte őt, közönnyel tekintett az egész ügyre, és sértődött volt a letartóztatása miatt. Semmiféle indítékot nem találtam nála.”
A vizsgálatok bebizonyították, hogy Mary Bell teljességgel képtelen a szeretetre, érzelmeit pedig egyetlen módon, agresszió által volt képes kifejezni. Kiszolgáltatott, védtelen áldozatokat választott ki, kik képtelenek voltak a védekezésre, tudván, hogy könnyedén hatalmába kerítheti őket.
Mary Bell, a kétszeres gyemrekgyilkos, 12 év raboskodás után, 1980-ban szabadult, „gyógyultan”. Azóta is az Egyesült Királyság területén él, anonimitásban.
