Egy nagyon érdekes felmérést ismertem meg ma az egyik órámon - a felmérés lényege az volt, hogy (talán angol, az sajnos nem derült ki teljesen) diákokat megkérték, hogy egy szinonimát mondjanak az "Iskolára" - hogy mi nekik az. A rengeteg szinonimát a kutatók 4 ágba sorolták - Erődítmény (pl. vár, erőd, stb.), Emberi lakhely (pl. lakóház, panelház, kastély, stb.), Állati lakhely (pl. ketrec, hangyaboly, stb.) és Intézmény (pl. Szórakozóhely, Börtön, stb.).
Ezt egyébként az egyik szaktársnőm ismertette meg velünk, és nagyon érdekesen találta ki. Felírta a négy "kategóriát" a táblára, és kis post-it-ekre pedig a szinonímákat, négy embert kiválasztva pedig megkért hogy tegyék fel a post-iteket, hogy ők a négy közül hová sorolnák. Én is jelentkeztem egynek. Miután felpakoltuk a post-iteket (amiket többé-kevésbé jó helyre tettünk, kivéve a Kastélyt, mert mi azt először az Erődítményhez tettük, de kiderült hogy az Emberi lakhely-hez kellene sorolni), el kellett mondanunk, hogy hová melyiket soroltuk, és hogy vajon miért pont azok kerültek oda.
A legnagyobb kupacot kaptam ki, az "Intézményeket" - olyanok kerültek ide, mint a Kórház, Múzeum, Kiállítási terem, Szórakozóhely, Börtön, Intézet, és a
Téglagyár. Az olyan szinonimák, mint pl. Kórház meg Intézet, talán még érthető is - elidegenítő, kényelmetlen érzést okoz. A Múzeum, Kiállítási terem is viszonylag érthető, hiszen sok iskolában vannak vitrinek, illetve kötöttek a szabályok, esetleg 1-2 iskola még ki is nézhet úgy mint egy Múzeum. De mi van a Téglagyárral?
Tudjátok nekem mi jutott eszembe?
We don't need no education, We dont need no thought control...
Mi más juthatott volna eszembe, mint a Pink Floyd? Ez, a kemény szövegű, szívhez szóló zene és szöveg? Így hát ez volt a válaszom. A Téglagyár szerintem a Pink Floyd miatt került ide - mármint, amit ez a zene mondd; az iskola kegyetlenül le tudja korlátozni a kreatív elmét (főleg az akkori Angliában), korlátok közé szorítja be a gyermeket (főleg ha nem megfelelő), és ahogy a klip is mutatja - egy "húsdaráló". A tanárnak akkor van könnyű feladata, ha egyszer kell elmagyarázni neki mindent, és ha mindenki osztja a véleményét. Van olyan tanár, aki ezt a vonulatot szereti. Szép, régi, "poroszos" oktatás ez, és nem is áll olyan messze még tőlünk időben, amikor a balkezes gyerekeket jobbkezességre kényszerítették...
Az angol oktatási rendszer rettenetesen rossz volt a '70-es években (a munkáspárt sok reformot vezetett be az esélyegyenlőség jegyében, melyek elvei minden bizonnyal nem kérdőjelezhetőek meg, de a gyakorlatban ezek nem épp pozitívan jelentek meg). Sokan hamar otthagyták az iskolát, és képtelenek voltak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, így lényegében az iskola munkanélkülieket "termelt ki" - a szociológusok pl, akik a goth szubkultúrával foglalkoznak, gyakran úgy említik meg ezt a goth kialakulásának egyik alapjául (
ITT), hiszen a kétségbeesett, elkeseredett embereknek kellett valami "mentsvár", és ezekben a zenékben érzéseikre leltek rá.
Ugorjunk egy ici-picit, hiszen a 70-es éveknek vége, és az órán is telt az idő :) ... Maradt még pár perc a szemináriumunk végén, és a tanárunk javasolta, hogy párokban beszéljük meg, hogy szerettünk-e iskolába járni vagy sem, egyáltalán hogyan viszonyultunk a dolgokhoz. Mikor megbeszéltük, megkérdezett pár embert - számomra megdöbbentő volt, hogy az összes (véletlenszerűen) megkérdezett szaktársam azt válaszolta, hogy nem szeretett iskolába járni, ki ez, ki az miatt. A lényeg, ami megváltoztathatatlan, hogy nem szerettünk suliba járni. Pedig már itt ülünk az egyetemen, jómagam 15 éve állok valamilyen intézménnyel tanulói jogviszonyban (ráadásul még bölcsis és ovis is voltam.... lassan 20 éve intézménybe járok :D ... fúdedurva...), de mégsem szerettük.
Tényleg fura volt, mert szerintem erre az ember nem gondolna. A legtöbbünk azt mondta egyébként, hogy valamelyik tanárral volt gondja (vagy mindegyikkel), illetve a túlzott kötöttség sem tetszett sokunknak. Be kell valljam, én szerettem a sulit. Igaz, ha "suli"-ról van szó, nekem mindig az általános iskolám ugrik be, sose a gimi. A gimit annyira talán már nem is szerettem, de ha nem lett volna matek és fizika óra, akkor egyenesen imádtam volna az iskolát, főleg a magyar és angol órákat :)))) ...
Gyakran volt egy olyan vágyam (5-től kezdve), hogy milyen jó lenne, ha mi választhatnánk meg, hogy mit tanulunk; aki (ez volt az én vágyam ^^) nem szerette a matekot, az helyette járhatott volna magyar órára, vagy angolra, esetleg rajzra. Ő választhatta ki, nem volt kötelezve arra, hogy járjon be erre vagy arra az órára, csak a kötelező órakeret lenne megadva. Álom, álom, édes álom! Pedig mennyire imádtam volna, ha egész nap rajzórám lett volna :) ! Vagy angol. Azt imádtam volna!
Megdöbbentő volt az is, hogy amikor a "párom" mondta (akivel meg kellett tárgyalnom az iskolához fűződő érzelmeit) , hogy sose szerette az iskolát, az ő napja mindig délután négykor kezdődött, amikor "kiszabadult onnan". Megkérdeztem tőle, hogy de nem volt sosem egy olyan tanára vagy egy olyan tantárgy, ami miatt érdemes volt suliba járni, azt válaszolta, hogy de, volt két évig egy magyartanára, akit imádott mindenki. Rengeteg múlik egy tanáron. Hihetetlenül sok.
Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az az első dolog, amire emlékszem az egyetemről, azt válaszolnám, hogy egy történet, amit az egyik tanárom mesélt el. Adott volt egy kislány, egy pedagógus (jelen esetben óvodapedagógus, de azt hiszem ez nem sokat változtat a lényegen), és egy kétségbe esett szülő. Ugyanis a kislánya egyik nap sírva jött haza, és közölte, hogy soha többé nem akar óvodába járni - persze a legtöbb szülőnek ilyenkor olyasmi jut eszébe, hogy a társai bántották, esetleg kiközösítették a kislányt. Sokkal
rosszabb történt. Az óvónéni egyszerűen
nem szerette szegényt - és ezt éreztette is vele. Nem volt semmi különösebb alapja, csak a szimpátia, de a kislány lelkileg rengeteget sérült miatta. Miután ezt a történetet elmesélte a tanárunk, a barátnőm azt súgta a fülembe: "Baszki, hogy milyen könnyen el lehet rontani egy gyereket!" - és szerintem ha ezt egy pedagógus csinálja, az kétszer rosszabb, mint ha egy vadidegen.
Mert
elméletileg egy pedagógus tisztában van azzal, hogy rá a gyerek felnéz (jobb esetben), tiszteli őt, és főleg a kicsik versengenek a kegyeiért. És ha egy pedagógusként dolgozó emberkének nem szimpatikus egy gyerek "csakúgy, mert", az szerintem egyszerűen nem alkalmas arra, hogy magát pedagógusnak nevezze. Mert túl kellene lépnie a szimpátia kérdésen, és minden gyereket egyformán szeretnie és tolerálnia kellene, hiszen
TUDJA (tudnia kellene/illene), hogy bármennyire is elfelejtődik, vagy nem gondolunk rá, de óriási hatással, befolyással van egy kisdiákra. Gondoljunk csak olyan egyszerű dolgokra ennek bizonyításaként ,hogy a gyerekek dicsérik a pedagógust, vagy épp hozzábújnak, megölelik.
És közben mi történik manapság? Senki nem törődik a másikkal. Szintén az Okosítóban hallott eset - négy 12 éven aluli gyermeket (10, 9, 8, 4 évesek voltak) a szüleik, sőt, a nagyapjuk is bántalmazott mind testileg, lelkileg és szexuálisan. Gyomorforgató eset, hihetetlenül torzult családi értékekkel (csúnyán mondva "mindenki mindenkivel, beleértve a kutyát is", ja, és 2010, Magyarország - BAZ megye... talán... - a helyszín). Egy ilyen esetnél, ami ráadásul már évek óta folyt, már megjelennek elég rendesen a gyerekeknél a lelki torzulások. De mi történt? Nos, a történetben először az egyik nagyobb gyereken vettek észre bántalmazásra utaló jeleket - védőnő jelez, gyermekjóléti azt mondja a szülőknek hogy ejjnye-bejjnye, DE nem tesz semmit - még védelembe se vették a gyerekeket! Eltelik egy kis idő, legkisebb gyereken is észreveszik a bántalmazás jeleit - szerencsére itt már rögtön a gyámhatóság lépet közbe; a gyerekeket rögtön kiemelték a családból, nevelőszülőknél elhelyezték őket. Fél év múlva elmondják a történetük többi részét is - és a 3 bántalmazó bíróság elé kerül (8-tól 10 évig terjedő büntetést is kaphatnak azt hiszem, de én minimum életfogytiglant adnék nekik, szerencsétlen gyermekeik gyógyszeres kezelésre szorulnak a történtek miatt).
A kérdés - miért nem vett észre már korábban senki semmit? A legfájóbb pontom - A gyermekjóléti miért nem tett
SEMMIT?! Miért csak egy felszólítást küldött ki a szülőknek, hogy nem kéne bántani a gyereket, még családgondozást sem rendeltek el, semmit... Ilyen nagy csalódást még soha nem éreztem. Főleg, hogy az idei félévi gyakorlatomat egy gyermekjólétiben töltöm... Hihetetlen, vagy inkább érthetetlen történet, ahol nem csak a bántalmazás látható jeleit (konkrétan egy hatalmas zöld és lila foltot a háton) kellett volna észrevenni. De tényleg nincs 2010-ben erre idejük a tanároknak?
Mert sajnos nincs. És fel is tudom őket menteni, hiszen előírt tananyagot kell a gyerekek fejébe tömniük kicsi idő alatt, kevés más dologra van már lehetőség az órán belül.
Annyira szeretném kikérni egy tanár véleményét, aki nem az apukám vagy az anyukám... Mert ők tanárok, mindketten, de azt hiszem náluk képtelen vagyok az objektív látásra, pedig úgy szeretném látni a ma iskoláját; mert így, kívülről és a médiából csak a sok negatív hírt látom, ami elkeseríti a lelkem. Főleg, mert szerintem az iskolában rengeteget alapot tudnak a gyerekek elsajátítani, ami máshol fontos lesz számukra, és máshol nem tudják majd magukévá tenni. De lehet azért mondom ezt, mert túl idealista vagyok :)))) ...
Azt hiszem rengeteget lehetne azon veszekedni, hogy ki rontott el, mikor és mit, vagy hogy egyáltalán volt-e valaha "jó"? Ki tudja. Tökéletes iskola nem létezik. Vagy ha igen, akkor még kicsit kutatnunk kell, hogy ráleljünk. Gyakran eszembe jut a Cat Street nevezetű mangában megjelenő "szabad iskola" - ahová akkor térsz be, amikor akarsz, azt tanulsz, amit akarsz, nem számít hogy ki vagy, csak az hogy akarj később is lenni valaki. Nem biztos, hogy ez a tökéletes iskola, de mindenképp több szabadságot ad, mint egy mai.
Bár a szabadság-kötöttség kérdése is egy óriási dilemma. Ez legtöbbször a cigány családoknál szokott feljönni, mint vitatéma, hiszen hagyományosan a cigány gyermek nagyon "szabadon" van nevelve. A szülők ott nem "tiltanak", mint a többségi társadalomban, hanem "engednek". A gyermek azt csinál, amit szeretne, akkor eszik, amikor éhes, akkor alszik, amikor fáradt. A szabad nevelésnek nagyon sok érdekes "hozadéka" van - a cigány gyerekeknek (akik így nevelkedtek) pl. nincs dac-korszakuk, illetve ha egy új környezetbe kerülnek, akkor nem kezdenek el izgulni, nem alakul ki bennük a frusztráció. Ezzel ellentétben a legtöbb szakértő úgy gondolja, hogy egy gyerek életében elengedhetetlenek a szabályok, a korlátok, és persze a napi rutin, hogy így a gyerek később szabálykövető legyen, és könnyebben be tudjon illeszkedni a társadalomba. És igen, ezek miatt a nevelési dolgok miatt alakul ki a frusztráció, az izgulás (azt mondják sokkal inkább neveltetéstől függ, elméletileg senki sem születik "izgulósnak"), és az az "átkozott" dac-korszak.
Azt hiszem ez valami hasonló dilemma az egyéni szabadság kérdéséhez; hiszen azt mondják hogy mi szabadságban élünk, de ugye mégis korlátoz minket a jogrendszer, a társadalom elvárásai, sőt, a szüleink nevelése - hiszen senki nem ül fel meztelenül a buszra, és az ülésre nem is a fejünket tesszük, hogy a lábunkkal elérjük a busz tetejét, hanem felöltözünk és a fenekünkkel ülünk ott. Ami nekem nagyon tetszett ezzel kapcsolatban az az a megfogalmazás volt, miszerint "Az egyén szabadsága addig terjed, amíg az nem sérti egy másik egyén szabadságát" - de mennyire "szabadság" ez? Hiszen ha nagyon szőrszálhasogatóak akarunk lenni, akkor azt mondjuk, hogy semennyire, hiszen nem teljes ez a szabadság - de azt el tudnánk képzelni, hogy annyira szabadok lennének az emberek, hogy csak azért mert nem vagyunk valaki számára szimpatikusak, jön velünk szembe az utcán és leszúr minket? Egy ilyen szabadságot szerintem senki sem szeretne....
Te jó ég, de szépen elkanyarodtam :) ... Sajnos ilyen az, ha valakiben csak gyűlnek és gyűlnek a gondolatok, és hirtelen mindent le szeretne írni :) ...
Remélem azért nem bántátok meg, hogy elolvastátok :) !
