A halálbüntetés, a kivégzések története és humánusságának kérdése
A halálbüntetés az egyik legősibb és egyben a legsúlyosabb büntetési forma. Azt gondolhatnánk, hogy ez már egy ósdi, az emberi jogokat tipró eljárás, sőt, statisztikai adatok szerint a világon 90 ország már nem alkalmazza, 11 csak rendkívüli esetben, 32 országban bár a büntetőjog része, de legalább 10 éve már nem alkalmazták, illetve van 64 olyan állam, amelyben még ma is létezik a halálbüntetés. És nem csak a fejlődő országok büntetőjogát képzi ez a büntetési forma, hanem az Egyesült Államok 38 államában van halálbüntetés, és csupán 12 olyan van, ahol már eltörölték.
A halálbüntetések számának listáját (2004-es adatok szerint) messze Kína vezeti, több mint 3400 kivégzéssel, majdnem 21szer több halálbüntetést hajtottak ott végre, mint Iránban, a lista második helyén álló országában – azonban ha a lakosság arányát tekintjük, a 100 millió lakosra levetített halálbüntetések számát Kuvait vezeti (400), utána pedig Irán majd Kína áll a harmadik helyen. Ezen adatok alapján gondolom azt, hogy még ma is foglalkoznunk kell a halálbüntetés dilemmájával, lehetőségével, ésszerűségével, humánusságával.
Az ember történelme folyamán mindig alkalmazta ezt a formát – az ókorban gyakran együtt járt az emberáldozat intézményével, ugyanis a babonás emberek azokat végezték ki, akikről úgy gondolták, hogy megsértették isteneiket, akiket csak a „bűnös” halálával lehetett kiengesztelni. A Távol-Keleten a buddhizmus hatására, például Kínában 747-759 között megszüntettek mindenféle kivégzést. A középkori Európában gyakran alkalmazták ezt a formát, igaz függött a bűnösnek ítélt személy társadalmi rangjától, és az elkövetett bűntől is. A leggyakoribb halálbüntetési forma ekkor az akasztás volt, a nemeseket pedig lefejezték. Ilyen sorsa jutott I. Mária királynő is, a skótok királynője, akit Erzsébet királyné végeztetett ki háromszáz meghívott vendég előtt, miután bűnösnek találta felségárulás vádja alatt, 1587. február 8-án.
A felvilágosodás korában egyre több gondolkodó ítélte el a halálbüntetést. 1764-ben Cesare Beccaria - Bűnökről és büntetésekről (Dei Delitti e Delle Pene) című művében azt írja, hogy a kínzás és a kivégzés nem csak erkölcstelen, hanem még romboló hatású is a társadalomra nézve – e mű hatására 1786-ban I. Hasburg Lipót császár eltöröltette ezt a büntetési formát a hozzá tartozó, Közép-Itáliai államaiban, illetve a legtöbb kivégzőeszközt is megsemmisítette. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 8. kiegészítő cikkelyébe (1791) „csupán” a „kegyetlen és szokatlan” büntetések tilalmát vezették be. Ez sok vitát vált ki még ma is, ugyanis sokak szerint a halálbüntetés is ezen büntetések sorába tartozott.
Az 1789-ben kezdődött Nagy Francia Forradalom idején az összes elítéltre ugyanaz a halálbüntetés várt – nyaktiló, más néven guillotine általi halál. A nevet Joseph-Ignace Guillotin orvos után kapta, Ő volt ugyanis az, aki javasolta az 1789. október 9-én a francia nemzetgyűlésen, hogy ezzel a módszerrel végezzék ki az elítélteket. Akkoriban csak „Louisette” vagy „Petite-Louison”-nak nevezték a nyaktilót, a guillotine név csak később terjedt el. Dr. Guillotin és támogatói szerint ugyanis ez (az addig használt módszerekhez képest – akasztás és kard általi lefejezés) emberséges és fájdalommentes büntetés volt. A nemzetgyűlés 1792. március 20-án fogadta el ezt a javaslatot, és egészen 1981-ig, a halálbüntetés Franciaországi eltörléséig, alkalmazott forma volt.
Magyarországon 1787 és 1795 között eltörölték a halálbüntetést, helyette a hajóvontatás számított a legsúlyosabb büntetési formának. 1841-ben Szemere Bertalan javasolta, hogy halálbüntetés helyett alkalmazzák az „örökfogságot”. 1843-ban a büntetőjogi javaslattal el akarták törölni a halálbüntetést, de ez sikertelen volt. 1878-ban a király személye elleni felségsértésért és a gyilkosság megtorlásaként alkalmazták. A bíróságok mégis alig alkalmazták, 1896-1899 között egyáltalán nem is volt olyan elítélt, akit kivégeztek. Az I-II. világháború környékén csupán katonai bűntények elkövetésének megtorlása ellen, de 1945 után már sokkal több alkalommal alkalmazták, akár politikai bűntények elkövetésénél, de koncepciós perekben is. A halálbüntetést 1990-ben törölték el hazánkban, és az előtte lévő évtizedben már csak az emberölésnek minősített esetekben alkalmazták. Az utolsó halálbüntetés 1988. júniusában zajlott, ahol Vadász Ernőt végezték ki, aki egy férfit brutálisan megkínzott majd meggyilkolt.
A kivégzések eltérőek lehetnek. Általánosan elterjedt módszernek számít az akasztás, az agyonlövés és a méreginjekció. Az utóbbit tartják az egyik leghumánusabb kivégzési módszernek, támogatói ugyanis azt mondják, hogy fájdalommentes és steril. Mostanában azonban felmerültek kérdések, hogy valóban megfelelő-e ez a kivégzési módszer, sokak szerint ugyanis van, hogy az elítélt igenis szenved. A kivégzés elvégezhető még csak az USA-ban elterjedt villamosszékkel, gázkamrával, lefejezéssel, fojtópánttal, lenyilazással vagy méreggel. Ezek többségét mára már elavultnak vagy embertelennek nyilvánították. Vannak olyan módszerek is, amelyek inkább kínzásnak számítanak, de kivégzésként is lehet őket alkalmazni – ilyenek például a keresztre feszítés, a „damnatio ad bestiarium”, máglyahalál, megkövezés, kínai harang, karóba húzás, kerékbe törés, megnyúzás, lovakkal szétszakítás, felnégyelés, fűrészelés, elefánt általi agyontaposás, halálra éheztetés. Ezek többségét már a középkortól nem alkalmazzák, azonban pl. a kínai harangot csak Kínában, de i. e. 1200-tól egészen a 20. század elejéig alkalmazták a feljegyzések szerint.
A halálbüntetés körül rengeteg a vita van még ma is – sokan elítélik és nem csak azért, mert attól félnek, hogy egy ártatlant végeznek ki, sokak szerint antihumánus. Sok országban, például Mauritániában, Nigériában a sária alá tartozó területeken, Szudánban egyes esetekben, Arab emírségekben, Afganisztánban Taliban idején, az amerikai megszállás előtt Irakban, Iránban, Jemenben, egyes esetekben Szaúd-Arábiában halálbüntetésre ítélték a homoszexuálisokat. Érdekesség, hogy például Iránban a kormány hivatalosan támogatja a nem-változtató műtéteket, de pl. Mahmoud Asgarit (16) és Ayaz Marhonit (18) 2005-ben kivégeztek homoszexualitásuk miatt.
Vannak azonban olyanok, akik támogatják a halálbüntetést. Sokak szerint elrettentő hatása van. Erkölcsi és anyagi okok miatt is szorgalmazzák sokan. A Pepperdine Egyetem kutatása szerint egy kivégzés 74-gyel csökkenti a gyilkosságok számát a rákövetkezendő évben.
Zárásként megemlítenék egy 2007-es Index cikket. Eszerint kutatók kimutatták, hogy a halálbüntetéseknek igenis van elrettentő hatásuk. A kutatók 26 éves tendenciát figyeltek meg, avagy hogy hogyan változnak az arányok a kivégzések és a gyilkosságok száma között. A kutatók tehát biztosak abban, hogy minden egyes kivégzés tucatnyi ártatlan ember életét menti meg. Roy Adler és Michael Summers szerint felesleges azt a kérdést feltenni, hogy meg lehet-e menteni egy ember és egy bűnöző életét is egyszerre. Véleményük szerint a helyes kérdés az, hogy meg érdemes-e megmenteni az elítéltet és a leendő áldozatokat szabad-e semmibe venni. A cikk szól még arról is, hogy az ENSZ szeretné véglegesen eltörölni a halálbüntetést, továbbá az Európai Tanács is szeretné az egész világra kiterjeszteni a halálbüntetés tilalmát.
Véleményem szerint így két szempontból lehet így a humánosságot megfigyelni a halálbüntetéssel kapcsolatban – az áldozatok és az elkövető szempontjából. Szerintem nincs fontosabb, mint az emberek védelme, és a rengeteg kivégzési mód közül meg lehet találni azt, amely a legkevesebb szenvedést okozza az elítéltnek. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy fontos megvédeni a lehetséges áldozatokat, akik a kivégzéssel megmenekülnek. Szomorú, hogy sokak csak az elítélt jogait nézik, az áldozatokét nem.
Felhasznált irodalom
1, Halálbüntetés - http://hu.wikipedia.org/wiki/Halálbüntetés
2, Nyaktiló - http://hu.wikipedia.org/wiki/Guillotine
3, LMBT-törvények - http://hu.wikipedia.org/wiki/LMBT-törvények_listája
4, Mahmoud Asgari és Ayaz Marhoni (angol) - http://en.wikipedia.org/wiki/Mahmoud_Asgari_and_Ayaz_Marhoni
5, Tóth J. Zoltán – Halálbüntetés pró és kontra (http://jesz.ajk.elte.hu/toth14.html)
6, Index - A halálbüntetés jól működik az amerikaiak szerint - http://index.hu/bulvar/halal041107/
Nagyon jó összefoglaló írás, gratulálok! De a Magyarországról szóló bekezdés némileg homályos számomra. Azt írod, hogy "Magyarországon 1787 és 1795 között eltörölték a halálbüntetést". Mikor törölték el pontosan? Hogyhogy ezek után azt írod, hogy 1843-ban el akarták törölni, mikor addigra már eltörölték? Ezek szerint a 18. századi eltörlés után megint bevezették? És mi az a hajóvontatás? Vagy inkább ne akarjam tudni? Engem még az érdekelne egyébként, hogy vajon mennyibe kerül az adófizetőknek az, ha egy embert halálbüntetés hiányában életfogytiglanra ítélnek, és hogy végeznek-e közmunkát a rabok.
VálaszTörlésIgen, a 18. sz-ban többször eltörölték és visszaállították. 1795-ben visszaállították, utána 1843-ban újra el akarták törölni.
VálaszTörlésA hajóvontatás szerintem az, amiket filmekben lehet látni, hogy a rabok húzzák a hajót... De passz, "szerencsére" én se tudom. Biztos nem egy álom-meló.
Közmunkát nagyon kevés rab végez/végezhet a szökési okok miatt, és hidd el egy rabot a börtönben tartani nagyon is sokba kerül... Ráadásul néha dolgozhatnak a rabok, asszem itt, Szegeden, a Csillagban is csináltak jópár bútort, de mintha már ez se lenne, úgy hallottam, hogy eltörölték. Meg ez is veszélyes, csak bizonyos rabokkal lehet csinálni, mert bökőt vagy egyéb fegyvert készíthetnek közben, tehát nem olyan egyszerű kérdés.
Hmm, érdekes... köszi a válaszokat! :)
VálaszTörlésSzia. Nagyon érdekes az összefoglalód. Nemrég olvastam egy bp-i kerületi lapban egy Bárándy György interjúban, hogy Mo-n - a politikai kivégzetteken - kívül sosem végeztek ki olyan elkövetőt, akiről utóbb kiderült volna, hogy ártatlan.
VálaszTörlésMáskülönben ahogy említed, az áldozatok jogait sokszor bizony elfelejtik, az elkövető által elvett élet már lényegtelen, az elkövetői módszerekben vajon érvényesült-e bármiféle humánum?
Nem támogatom a bibliai szemet-szemért elvet, de felháborítónak tartom, hogy egy bűnöző sorsán keseregve, nem jut eszünkbe az a szerencsétlen család, aki a gyermekét, barátját, rokonát szinte elképzelhetetlen körülmények között egy másik ember keze által vesztette el, akiben a legminimálisabb erkölcsi korlát sem lelhető fel.