Kis esti történet elalváshoz :)

Alice? Hát hallott már Aliceről? Valóban? Mindenki azt mondta, hogy keressen fel engem, mert én tudom az igazságot? Hogy én vagyok az egyetlen, aki tudja ki is az az Alice? Hát jó. Ahogy kívánja. Látom a szemében az elszántságot és a kíváncsiságot. Csak ezért fogadtam és csak ezért mesélem el Alice történetét...
Hogy mikor és hol vagy épp kitől született, senki se tudta, ahogy azt se hogy hol és hogyan nőtt fel. Egyszerűen csak közénk csöppent, mintha ott és akkor született volna meg, felnőttként. Nem volt múltja, csak jelenje. Talán még jövője sem volt soha. Alice is tudta, hogy milyen sorsra született. Nem csak sejtette, tudta.
Emlékszem, ott táncoltam, Alice pedig mellém lépett, rám mosolyodott, majd továbblépett. De abban a mosolyban annyi fájdalom volt, amennyit egyetlen mosoly sem képes hordozni, csak az, amely Alicé. Utánapillantottam, de Ő tovatűnt, mintha ott sem lett volna. A tömeg elnyelte őt a szemeim elől.
A következő találkozásunk még szomorúbb volt. Ott álltam a nővérem temetésén. A férje ivott, és Ő verte halálra. Nem számított neki, hogy a gyermekük halálát is okozta így. Hiszen, a férfiak már csak ilyenek... Nem érdekli őket, ha egy nő és egy gyermek szenved, ha le tudják vezetni a feszültséget. Alice tudta, hogy mi történt. Alice mindig tudta az igazságot. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de tudta. Alice mindig tudta... Ott is, akkor is, csak rámnézett, szomorúan elmosolyodott, s egy pillantás múlva, ahogy felkavarodott a szél, Ő tovább állt. Két hét múlva a nővérem férjét meggyilkolták.
Ekkor kezdődtek el az én életemben a problémák. A férjem mindig is egy erőszakos ember volt, de soha nem ütött meg. Egészen addig a napig... Jó pár üveg sört megivott, és rájött, hogy szereti ha megver. Gyakran eljárt a keze, párszor kórházba is kerültem. És Alice sokáig váratott magára... Majd egy év is eltelt, amikorra megmentett. A temetésen egy könnyet sem ejtettem. Ültem csak csendben, mint ahogy az a jó özvegyekhez illik, de a lelkemben mosolyogtam és nevettem. Boldog voltam, hogy többé nem fog megverni az, aki a koporsóban fekszik.
A gyász hamar elillant. Fél év sem telt el, és a szomszédok legnagyobb megrökönyödésére újra feleség voltam. Új férjem sem volt kedvesebb vagy jobb az előzőnél. Az évfordulónk alkalmára egy törött kart kaptam tőle ajándékba. És Alice nem váratott magára.
A következő hajnalra ismét özveggyé váltam. A rendőrség kihallgatott, de nem gyanúsított. Aliceről persze egy szót sem mondtam, ahogy nem is kérdeztek felőle legnagyobb boldogságomra.
A következő héten Alice szállást kért és kapott. Ingyen. Együtt laktunk éveken át, és jártuk esténként a várost. Ha síró nőt láttunk, odamentünk hozzá, elbeszélgettünk vele. Soha nem direkt módon... Mindig egy sminkről vagy egy új filmről, esetleg a színházról beszéltünk velük, egészen addig amíg ki nem böktek egy férfi nevet. Ilyenkor egymásra néztük Alice-el, a lányok pedig mindig sírásban törtek ki. Azt bizonygatták, hogy nem a férfi hibája, csak ők tehetnek róla... Így viselkednek a bántalmazottak. Védik azt, aki bántja őket.
Alice és én segítettünk. Megszaporodtak a temetések száma, és persze az elégetett ruháké. Soha nem mostuk ki a véres ruháinkat, mindig elégettük őket. Hogy hol? A ház, ahol laktam... A nappaliban volt egy régi kandalló... Ha nyáron szolgáltattunk igazságot, akkor kerti sütögetéseket tartottunk a barátainkat, akik talán sejtették, de soha nem mondták ki, hogy miért is.
Az életünk szép és nyugodt volt Aliceel. Ő soha nem randizott senkivel, se nővel, se férfival. Alice barátkozni se nagyon szeretett, csak velem. Valahogy az emberek is elkerülték őt. Pedig Alice gyönyörű volt... és kedves. Szeretni való. Szerettem őt. Nagyon is. És hiányzik...
A gyógyszerek kiölték őt belőlem.
Minden minden jó sorozatnak, a miénknek is véget kellett érnie. Túl sok nőt mentettünk meg ahhoz, hogy azt ezt a férfiak által uralt világ jó szemmel tudja nézni. Lecsaptak ránk, Alice pedig örökre eltűnt a szemem elől. Pedig csak Ő, csak Alice értett meg engem igazán...
Amíg a kórházban feküdtem sokszor hallottam, ahogy beszél hozzám esténként, de a szemeim gyakran megcsaltak odabenn... És a férfiak... A rendőrök, a pszichiáterek, a pszichológusok és az orvosok egyre csak azt bizonygatták, hogy beteg vagyok, Alice pedig csak a fejemben élt...
De én tudtam, hogy ez hazugság... Hiszen Alice most is itt van. Fájdalmasan mosolyog és épp ott áll, a maga háta mögött...