Még mindig filozofálgatok - de most az irodalomról

Még mindig filozófikus hangulatban vagyok, bár már jó lenne aludni, mert picirnyként megfáradtam a héten. De most mégis ezernyi gondolat kavarog bennem, amiket egyszerűen muszáj leírnom - és mi van rá jobb fórum, mint egy blog :) ? És most nem máson kattog az agyam, mint az irodalomon - és leendő pedagógus révén (ha egyszer elérek oda!) sajnos nem magukról a művekről fogok beszélni (bár persze róluk is), sokkal inkább a tanításról, illetve arról, amit a legtöbben elfelejtettek - a megszerettetésről.

Nincs olyan kisgyerek, aki ne szeretné a meséket. Ha a baba még icipici (sőt, páran már akkor is, amikor a baba még pocaklakó) már akkor mesélnek neki mindenfélét. Nem a napi politikáról kezdenek el hatalmas eszmefuttatásokat véghezvinni, nem egy horrorsztorit mesélnek, hanem egy kellemes, aranyos kis mesét - akár már létezőt, akár improvizálásuk eredményét. A legtöbb mese pozitív töltetű, no, meg persze annyiféle dologról szól, ahány mese létezik. Még két Andersenre se mondhatjuk azt, hogy "Jé, ez ugyanarról szól!", holott a történet nagyon lecsonkítva minden bizonnyal ugyanaz szinte: fiatal lány/hercegnő galibába kerül, herceg megmenti, megházasodnak, boldogság örökké.

Az ilyen szerelmes meséket a legtöbbször a lányok kedvelik (bár már találkoztam olyan fiúval, akinek a Hófehérke volt a kedvence), de a fiúkról sincs megfeledkezve - nekik kétségtelenül olyan mese a "jó mese", amiben legalább egy autó vagy vonat a főszereplő, esetleg egy szuperhős; gondoljunk csak a Verdákra, a Thomasz a gőzmozdonyra, vagy a Pókemberre. No, meg a kalózok. A legtöbb fiú "kalózmániában" szenved szerény észleléseim szerint.

Amikor kicsik, amíg iskolába nem kezdenek el járni, addig imádják az irodalmat. De utána? Egy 4-5dikes (vagy néha már korábban) gyerek nem hajlandó elolvasni egy könyvet. Mindenki volt kisdiák, gondoljunk csak vissza saját életünkre, hány könyvet is olvastunk el becsületesen a kötelezőkből? Olyan 4-5dikes korunktól a legtöbbünk már inkább megnézte filmen. És miért? Próbálta már bárki is megfejteni erre a kérdésre a választ? Hogy hogy lett az imádatból utálat?

Nem is olyan rég az nagy Zegyetemen mondta nekünk az egyik oktatónk, hogy milyen fura, hogy pár évtizeddel ezelőtt (szerintem az I. VH előtti időszakra gondolt... :D ) a diákok még azért könyörögtek, hogy a vasárnap is legyen iskolanap, ma pedig lassan a pénteket is ki fogják adni szünetnek. A gyerekeknek egyszerűen nincs kedvük iskolába járni, hallgatni a sok "okosságot", és arra gondolnak, hogy vajon hol a fenében fogják alkalmazni az "egyszerű" életükben a másodfokú egyenleteket? Ilyenkor én pl. mindig arra gondoltam, hogy majd ülök a vonaton, épp egy nagyon hosszú utazáson vagyok, és majd csinálok magamnak ilyen hülye "problémákat", hogy 45x+25=123y2 , s majd ezt fogom fejtegetni az út közben mikor unatkozom, mert egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy hol a fenében fog nekem kelleni a másodfokú egyenlet. Ez nem egy összeadás-kivonás, esetleg osztás-szorzás, amit a bevásárlás alkalmával alkalmazunk, és ami hasznosan is jön, hanem ez egy "felesleges" dolog. Kivéve persze a matematikusoknak, de most hallottam nemrég, hogy valamelyik egyetemet a matek ÉS fizika szakosok összesen nincsennek 20-an.

Mert szerintem sokan még ma is így vannak az irodalmi művekkel - "Mi a fenét fogok én azzal kezdeni, hogy elolvastam az Aranyembert? Soha nem fog egy török lány a feleségem lenni/Soha nem fogok egy senki-szigetén élni", stb. De talán nem is ezzel van a fő probléma. Sokkal inkább a nyomasztó egyhangúság okozza az unalmat. A kötelező olvasmányok már évek óta ugyan azok - nem csak a báttyám, nem csak a szüleim, hanem nagyanyám is ugyanezeket olvasta, amiket én anno, és amiket most olvasnak a gyerekek. Pedig mennyit változtak!

Az elmúlt egy hét hospitálás nem csak a szociális kapcsolatok megismeréséért folyt - hanem a ma élő fiatalok megismeréséért is. És a gyerekek némiképp változtak. Korábban már írtam, hogy a másodikosok olyan szavakat dobálnak, hogy "humánus" "intelligens", a harmadikosok hittanórán az abortuszról és az eutanáziáról beszélnek (bár inkább nekik magyarázzák). De a legmegdöbbentőbb élmény mégiscsak az volt, amikor a Gyakorlóiskolában ültünk, szintén harmadikos osztálynál, akik irodalom órán a Kincskereső kisködmönt tanulták, és ott is a kis Bice-bócáról szóló fejezetről volt szó. Abban van egy olyan szó, hogy "Bányarigó", nem tudom emlékszik-e rá valaki :) . A tanítónő megkérdezte, hogy tudja-e valaki, hogy mi az a "Bányarigó", erre egy kisfiú jelentkezett, és elkezdte magyarázni, hogy a Bányarigó az a népies elnevezése a súlytólégrobbanásnak, és hogy metángáz termelődik, meg az egy kicsi szikrától nem robban be, hanem 250 C kell neki, hogy robbanjon, és mi, majdnem 20-an lányok leesett állal, zavarodottan hallgattuk, hogy vajon honnan tud ennyit egy 10 éves kisfiú? Talán a TV-ből, talán valamelyik szülő bányászként/bányamérnökként dolgozik, nem tudni. De nem csak ez a válasz volt megdöbbentő, hanem az is, hogy hogy működik a logikájuk.

Okosak a gyerekek, hiába szeretnénk, mi, "hülye" felnőttek azt hinni, hogy buták és csak nevelni meg okosítani kell őket. Olyan sokszor leírták már előttem, de fontosnak tartom ismét megemlíteni - Mi is sokat tanulhatunk tőlük.

Amit kiemelendőnek találok a fenti sok-sok rizsából - a gyerekek igenis sokat változtak az évek alatt, és ez később nem hatna ki annyira negatívan ahogy kihat, ha a pedagógiai módszerek, sőt a tantervek is képesek lennének változni. Ez persze csak az én szerény véleményem, közel sem biztos, hogy valóban jól sülne el a valóságban, de ha végiggondoljuk - ha a gyerek olyat tanul, ami illik hozzá, ami érdekli, abból sülhet ki valami rossz? Persze a nemzeti, szociális értékeket (és most nem kifejezetten a nagymagyarországra gondolok, sokkal inkább a becsületre, hazaszeretetre, a családra) megtartva. Nem azt szeretném mondani, hogy fúj, rúgjuk fel a rendet, minden sz.r, hanem azt, hogy változásra van szükség.

Csupán egy kérdés (a többit leszámítva) - Miért várjuk el a gyerekektől, hogy élvezzék és szeressék az irodalmat, ha esélyt sem adunk nekik, hogy élvezzék? Miért baj az, ha (azt hiszem, de nem 100%-ék) Angliában azt mondták, hogy oké, szeretitek a Harry Pottert? Nem baj, olvassátok el, készítsetek belőle olvasónaplót, csókolom, kész a kötelező olvasmány.

Egy másik nagy, egyéni problémám az, hogy MIÉRT mondjuk KORTÁRSNAK azokat a műveket, amelyeknek az írója már pl. évek óta halott, és a "kortárs" művét 1970-ben írta? Miért mondjuk "kortársnak" a XX. századi irodalmat, most, a XXI-dik században?! Gimnáziumban ez rengetegszer izélgette a csőröm, de soha nem emeltem neki hangot, mondván, biztos én értelmezek valamit félre. De most (sajnos) kinyílt a csipám, és képes vagyok megkérdezni, hogy a kortárs csak nekem jelent valamilyen szinten "naprakészséget"? Nem is úgy, mint ahogy azt a politikában értjük, hanem úgy, hogy valami mindennapi, hozzánk közel álló kérdést boncolgat. Nekem Jacqueline Wilson, J. K. Rowling, bár szinte bárki más, általunk is jól ismert, akár best-seller író is sokkal inkább "kortárs", mint pl. Orbán Ottó. Nem akarom szegény Orbán Ottót a sírjában forgatni, de annyira fájt, amikor "Kortárs" irodalmárként kellett őt emlegetnünk az érettségin (ő volt ugyanis a szóbeli tételem), holott szegény a 60-70-es években volt igazán aktív, ráadásul 2002-ben el is hunyt. És igen, nagyszerű író volt, és igen, rengeteg díjat kapott, stb, nem is ezzel van a problémám. Hanem azzal, hogy szerintem Ő már nem számít "kortársnak".

És ez mostmár tényleg az utolsó kérdésem - miért nem beszélünk irodalom órákon szinte soha Isaac Asimov-ról? Lenne olyan fiú, akit ne érdekelnének az Ő művei? Igen, biztos lenne, de abban is biztos vagyok, hogy jó pár fiú azonban rákapna. Vagy Oscar Wilde? Van egy szaktársnőm, aki állandóan azzal jön, hogy Ő emelt érettségit tett magyarból. Nagyon szeretem azt a lányt, mint barátot, de egyszer eldurrant bennem valami, és egyszerűen hozzávágtam, hogy oké, hogy emelt érettségi meg minden, de akkor se tudja, hogy ki az az Oscar Wilde, tehát szinte semmit sem ér. Legalábbis az én szememben. Bár Ő még Orbán Ottót sem ismerte, ami annyiból gáz, hogy én a "szar" kis középfokú érettségimmel belőle feleltem, ráadásul ha jól emlékszem 100%-os lett a szóbelim. Ezt csak amolyan ízelítőnek böktem ide a gondolatmenetem végére, úgy érzem, hogy minden fájdalmam leírtam :) ...

Igazából, azt sajnálom, hogy nincs több olyan tanár, mint a 10-11dikes magyartanárom. Lehet, hogy kb. 20 perces volt egy óra, lehet hogy nem is megfelelőképpen kért számon, de olyan alternatívákat kaptunk, hogy le a kalappal előtte. 10dikben a középkor témáit dolgozhattuk fel - pl. lovagok, keresztesháborúk, boszorkányok, divat, tehát olyan dolgok, amik érdekeltek minket. A fiúk persze a lovagokról és a keresztesháborúkról tartottak előadást, míg a lányok a boszorkányokról és a divatról. Kitaláljátok, hogy én miről tartottam :) ? Sajnos a boszikról lemaradtam, így a Gótika divatjáról ;) . És a többiek azt mondták, hogy klassz volt :) . Mondjuk, ez a tanárnő hagyta, hogy verset írjunk, akár pár sorosat is háziként, vagy hogy kiselőadást tartsak Mary Shelley-ről és persze a Frankensteinről. A legklasszabb irodalomórák voltak ezek, és fura, de szerintem a legtöbbünknek ezek maradtak meg.

Ennyi voltam hát mára, ezen a szép, késő éjszakai órán. Köszönöm, hogy elolvastál :) !