Depressziós vers megint...

Nyugtatom magam, hogy nem úgy van -,
Pedig értékkel bír minden egyes pillanat.
Legyintve mosolygok csak, hogy nem gond;
Hisz' így beszél egy hazug, egy becsapott.
Ha belém is marnak, én csak nevetek;
Csak ne vegyék észre a rút könnyeket...
Egy nyelés, egy csuklás, egy fulladás -,
Mind az enyém – mind dermesztő halál.
Csak egy száradást hadd lássak, csak egy napsugarat az égen...
Lehetetlen, amit kérsz! Táncolj tovább csak a jégen.
Ha majd egyszer beszakad alattad, akkor se aggódj;
Úgy se lesz majd ki megmentsen, kinek hálálkodj.
Nem számít már mit mondasz, kire emelsz szót,
Egyszer, hamarosan, úgyis eljön majd az a pont.
Valamikor érzésem volt a szerelem,
De kátrány jutott csak belőle.
Csitulj el lélek! Halkulj, te dobogó szív!

Ne könyörögj olyanért, ami már nem a tiéd.
Méreg buggyan ki ajkadon, de mondd, miért?
Régóta tudod jól, ez a csatatér nem hozzád tartozik;
Itt az összes csatád s háborúd csak a mélybe veszik.
Csak képzelődsz, mikor a szebb jövőről álmodsz.
Már nem a tiéd. Hagyd itt hátra hát a világot.
Nem számít már a szó; ami elveszett
Az meg nem kerül már soha.

Szánalmas Lélek! Azok a hazugságok...
Én jól tudom, hogy mennyire vágsz rájuk!

Tépd ki helyéről a szíved, vénákkal együtt;
Hagyd ajtaja előtt, egy papírba azért begyűrd!
Hogy utána mi lesz?
Nem tudhatom, minden esetre...
Végy búcsút. Végy búcsút mindentől, ami kedves volt neked,
Majd fogd, s vesd a legmélyebb tóba átkozott neved.
Úgyse fog már senki se emlékezni rád,
S ha igazán jót akarsz, ugorj te is neved után a habokba.

Ússz majd az árral szemben,
Ahogy itt is mindig tetted;
Bár ott nem fog számítani már -,
Ha meguntad az úszást?
Engedd el magad, hadd vigyen a víz,
S legyen tiéd is e magasztos sír.
Add fel a küzdelmet,
Nézd! Senki nem figyel.
A világ számára feleslegessé váltál. Végleg.

Hagytam azért hátra még egy hátsó ajtót...

Felhívhatsz még, hogy megments,

De tudom, úgysem fogsz.