Forrás: LINK
„– Van egy bót, lehetne egy kevés pénzt keresni…– Milyen bót az?– Egy asszony férjét kellene felakasztani."
Így indult Pipás Pista szörnyű karrierje. Pampuskáné, Dobákné sógornője, az Átokházi kocsmában két meszely pálinka kortyolgatása között így beszélte meg Dobák Antal megölését. Délmagyarország 1933-as bírósági tudósítása szerint.
1.
A környező tanyavilágban csak mindenki Pipás Pistának ismerte a tagbaszakadt, duhaj, negyvenes éveinek elején járó öreglegényt. Virtusban bárkivel felvette a versenyt. Sokakat túlivott. A lakodalmakban sántára táncoltatta a menyasszonyokat, és kifogyhatatlan volt a nótákból. Viszont, ha húzó ember kellett a napszámba, akkor Pipás Pistáért izentek. Pista mindig két sort vitt egyszerre kukorica, vagy paprika kapáláskor.
Szörnyű erejét, lapáttenyereit respektálva senki nem mert, még egy rossz pillantást sem vetni rá. Hamar összejött neki a pénze a napszámokból és vett egy rossz szekeret. Azt szépen kijavította, kiglancolta. Vett hozzá egy lovat is, a Keselyt. Most már forspontba járt. Kocsistól, lovastól ment fuvarba, napszámba. A régen elhalt nagyszülei tanyáján élt. Ez volt az egyetlen öröksége, amit hazulról hozott. Takarosan helyrepofozta a tanyát és itt élte zord agglegény életét.
Társaságát félszemű korcs ebe: Pemete és egy kaukázusi fekete jól tejelő törpekecske: Gizi jelentette. A tanyához tartozó két hold földön gazdálkott. Csak paprikázott. Egyedül mívelte a földet. Mikor már kezdett bejönni a munka ára, vett magának ekét, boronát, tárcsát, ami kell a gazdálkodához. Igába fogta a zabon jól tartott Keselyt és szántott, vetett, ekézett, sőt később eszkábolt magának egy ló után köthető kétkeréken guruló paprikaültető járgányt is. Hát ilyen ember volt a Pipás Pista.
Sokszor adódott, ha móresre kellett valakit tanítani, mert elfeledkezett a jómodorról, Pistáért szalasztottak. Elég volt, ha csak meglátta őket Pistával, máris meghunyászkodott az illető. Megadta még azt a tartozását is, amivel csak úgy megtetézték a sarát. Az akció után az Átokházi Kutyakaparó csárdában lereagálták a cimborákkal a dolgokat. A kocsmáros nagy tisztelettel övezte Pistát. Külön lócája és asztala volt az ajtó melletti sarokban. Nem is volt abban az időben, a kocsmában, nagyobb rendbontás. Egyszer sem kellett a kármentőt használni.
Azon a napon is a fuvar után kiszáradt torkát locsolgatta, amikor belépett a kocsmába Pampuskáné, a Bumbus Maris. Két meszely pálinkát rendelt és letelepedett Pista mellé. Mindennapos dolog volt ez errefelé, hiszen így szöröztek, Szegediesen szólván munkát a napszámosok, igásállattal rendelkező fuvarosok. Gondolta Pista, vagy szántani, vagy boronázni, esetleg tárcsázni kell mennie… De, most egészen másról volt szó. Miután kiitták a pohár tartalmát a Bumbus Maris közelebb hajolt, és Pista arcába lihegte:
„– Van egy bót, lehetne egy kevés pénzt keresni…!
–Milyen bót az?
–Egy asszony férjét kellene felakasztani."
Pistában megállt az ütő a szokatlanul brutális, nyers, célratörő, kertelés nélkül a tárgyra térő bevezetésen. Intett a korcsmárosnak, hozzon még két meszely pálinkát!
Kihozta. Megitták. Miután kellőképpen megerősítették az öntudatukat Pista rábólintott, majd megkérdezte.
–Mennyit ér meg kendnek?
–Mi az ára?– suttogta amaz.
–Százötvenezer pengő!
–Sok. Ötven is elég lesz! Kis, vézna, göthös ember, könnyen elbánsz vele!
–De, a balhét én viszem el. És, ha kiderül? Felakasztanak érte. Százezer pénz vagy felejtsük el! – dürrögte Pipás Pista, mint egy fajdkakas, arra gondolva, hogy könnyű pénzkeresethez juthat.
Az asszony pár percnyi töprengés után rábólintott. Egymás tenyerébe csaptak és kifelé indultak a kocsmából. Kinn felültek a bakra és kimunkálták a részleteket.
–Arról lenne szó, hogy a sógornőm a Dobákné nem veszi hasznát az urának. Beteges, gyereket se tud csinálni. Viszont pénze van bőven. Örökölt. A Katinak meg lenne egy erős, dógos parasztlegény a béresük személyében. El kell takarítani a Tónit az útból!
–Aztán hogy gondolnátok?
Hogy, hát úgy, hogy valamilyen ürüggyel áthívna a Kati, mondjuk egy fuvart megbeszélni a Tápéi vásárba, a süldőket kellene eladni. Valami ilyennel, de azt bízzad a Katira! A Börcsök kinn várakozna az istállóban arra az esetre, ha nem bírnál vele egyedül. Kicsalnád valamilyen ürüggyel a Tónit. Mondjuk, megnéznéd az üszőborját, na valahogy így. Aztán a gatyakorcodból előhúznád a kötelet. Megragadnátok a Börcsökkel a Tónit és te, rávetnéd a nyakára a kötelet, aztán felhúznád a mestergerendára. A Börcsök rántana egyet-kettőt a lábán, aztán mikor látnátok, hogy kigűvedtek a szemei, otthagynátok!
–Nem bánom, de a pénzt előre kérem!
–Idefigyelj Pista, hogy lásd nem a levegőbe, beszélek, ehun van-e, odaadom az egyik felit!– mondta Bumbus Maris, és leszurkolta neki az ötvenezer pengőt.
–Mikor kapom a másik felit?
–Mikor végeztél vele. Így tisztességes az alku. Megkaptad az előlegedet. Megbíztam benned, te is bízzál meg bennünk. Na, elvállalod?
–El. Mikor menjek?
–Holnap este, szürkület után.
–Ott leszek.
2.
Másnap, délután ötóra felé az esti szürkületben térdígérő csizáiban caplatott a Pipás Dobákék tanyája felé. Odaérve az istálló sarkánál ólálkodva már várta Börcsök. A hatalmas kuvaszt csititotta, mert az állat megérezte az érkezőben a rossz szándékot. Mint egy őrült úgy vicsorgott rá. Kénytelen volt Börcsök kipányvázni. Pista benyúlt az iszákjába és egy darab sódart vetett oda a kutyának, hátha ettől majd lecsillapodik. A kutya gyanútlanul kapta el a levegőben a sódart. Beleharapott, elkezdte rágni. Szemei kigúvadtak és holtan terült el a földön. Gyorsanölő méreggel volt átitava az a sódar.
–Na, evvel is megvónánk!– szívott egyet a pipán Pista és kérdőn fordult Börcsökhöz – Minden rendben? Hol van most az öreg?
–Benn vannak, magát várják.
–Akkor megyek, aztán majd meglátjuk. Te maradj kinn az istállóban, mintha még a tehenekkel lenne dógod. Én meg megegyezek vele és kicsalom ide. Amint lehajol, hogy mutassa a kis üszőborjút, hátulról lefogod, odahúzod a mestergerenda alá. Én rádobom a kötelet. Te a hónaalá nyúlsz, megemeled. Én átalvetem a kötelet a mestergerendán matrózhurokkal megcsomózom és aztán zutty, elengeded. Saját sulyával megfojtja magát. Tudod, ahogy a kecskét szoktuk az ágasfára felhúzni, mielőtt elvágnánk a nyakát… csak itten most önakasztást rendezünk.
–Jól van, de vegye mán ki a köteleket a gatyakorcából, mert kilóg a vége, még gyanút fogna az öreg. Tudja kend milyen gyanakvó ember ez!
–Igazad van. Ehun van, e. Vesd át addig a mestergerendán, úgyse lát oda a setétben! Fő, hogy mi tudjuk hova vigyük.– mondta a Pipás és indult be a házba. A küszöb előtt akkurátusan leverte csizmájáról a sarat, krákogott, köpött egyet. Ezzel is jelezni akarta, hogy vendég jött. A zajra kissé félrehúzták a konyhaablakon a függönyt. Az öreg keselyű arca tekintett ki gyanakvón. Mikor konstatálta, hogy csak a Pipás az, intett fejével az asszonynak, hogy riglizze ki a nagyajtót és engedje be a jövevényt. Pista még egyet dobbantott, hogy biztosan leverje csizmájáról a maradék sarat, majd benyitott a konyhába.
–Agyonazisten!
–Neked is! Kerülj beljebb lépett felé kettőt a karoslócáról feltápászkodó Dobák és kezet, ráztak.
– Asszony, hozz pálinkát, bort!–az asszony a kamrába sietett és kisvártatva egy kancsó kerítésszaggatóval és egy butella pálinkával tért vissza. Poharakat vett elő a kredencből. Konyharuhával megtörölgette őket. Még rájuk is lehelt, hogy tükrösre fénysitve tegye a férfiak elé. Aztán egy szakajtó krumlispogácsát tett az asztalra.
–Egyék, igyék kend!–biztatta Dobák és koccintásra emelte a pálinkás kupicáját. Koccintottak. Ittak. Pista vett a pogácsából is. Bort is ittak hozzá. Közben sandán az asszony tekintetét kereste, hogy rendben van-e minden. Az, hangtalanul bólintott fejével. Tehát az öreg gyanútlan. Ahogy fogyott a bor, a pálinka, úgy oldódott a feszültség Pistában. Aztán nagy komótosan megtömte pipáját. Rágyújtott. Pár karika füstöt eregetett a plafon felé, majd megszólalt.
–Aztán mennyi lenne az, az üszőrjú Tónibátyám?
–Megegyezünk, ne félj. Nem tartom sokra. Most elvégzel nálam minden munkát! Az két nap. Megszántotok a Börcsökkel. Elvetitek a magot! Boronáltok. A góréban átrakjátok a kukoricát, nehogy befülledjen, azzal megvan a borjú fele. Adol még ötvenezer pengőt és viheted a borjút!
–Lássuk a borjút!
–Elébb lássuk a pénzt!
–És, ha teljesen ledolgoznám?
–Nekem most kell a pénz. Különben a duplájáért is el tudnám adni a Tápéi vásárban. De, oda be kék fuvarozni, aztán hazajönni. Szóval macerás, na. Bagóért a tied, ne faszariaskodjál Pista! Nálad a pénz?
–Ehun van-e! Égesse ki a zsebit a kupec fajtájának!–évődött vele Pista és a markába nyomta a köteg bankót. Az öreg megköpködte és zsebregyűrte. Majd feltápászkodott és jelezte, hogy indulhatnak. Mikor már a keze a kilincsen volt megállt és tétovázott.
–He, igyunk még meg egy kancsóval! Majd ráérsz még azzal a borjúval. Asszony, hidd be a cselédet, hagy melegedjék egy kicsit. Eliszogatunk még…– mondta és a sarokban lévő citerára tévedt a tekintete. – de régen játszottam mán rajta. He, Pista melyik is a te nótád? Nemhogy a Bazsamári libája lenne az?
–De, a Bazsamári, eltanáta Tónibátyám, a’ lenne az, de majd eljátsszuk még. Nem akarom, hogy öreg este legyen. Sietnék vissza a tanyára. Utánnakötöm a borjút a kocsinak, hazaviszem, alszok egyet, aztán reggel frissen elkezdhetjük a munkát!
–Nem mész sehova! Még eltévednél ebben a nagy sötétségben!
–Hát nem bánom, ha ennyire marasztalnak, maradok. De ahhoz ragaszkodom, hogy elébb megtekintsem az állatot!
–De minek azt elsietni! Reggel, világosan jobban látod… együnk, igyunk, mulassunk!
–na, hogy is van az, hogy, aszongya, hogy: Bazsamári libája…– kezdte rekedt hangján, és a lúdtollakkal megrezegtette a citera húrjait. Pista azonban nem engedett. Félt, ha lerészegednek, akkor nem tudja elvégezni a hóhérmunkát. Így csak csalta kifelé az öreget. Az öreg kelletlenül fogta markába a viharlámpát. Hátára terítette a bekecset, fejébe nyomta a kucsmát és elindult az istálló felé, nyomában a Pipással. Az istállóajtó előtt lecövekelt, a levegőbe szimatolt és tekintetével a kutyát kereste. Gyanússá vált neki, hogy nem rohan felé a kutya, mint máskor, ha kilépett az ajtón
–csiba, te! Betyár, na, kiskutyám! Hát hun vagy, a fene essen beléd? – hívogatta, de a kutya csak nem jött elő. Tekintete ekkor az istálló sarkánál döglötten heverő lefittyedő nyelvű kutyára tévedt. Oda cammogott, felemelte az eb fejét és azonnal tudta, a kutyát megmérgezték. Bűzös hab folyt ki lila ínyei közül.
–Megmérgezték!–bődült el és Börcsökért kiáltott.–hé, cseléd, hun a rossebbe vagy? Hol döglesz, amikor az ebet meg…,de, hiszen – hasított belé a felismerés– csak nem? Hogy Te?
Hű az anyád! –markolta meg a Pipás grabancát–, mit akartál te itten, velem… Börcsööök! Az anyád! Gyere, segíts!– Hörögte, de többre már nem maradt ideje. Hátulról erős karok ragadták meg. Börcsök behúzta az istállóba, és mint egy pelyhet felemelte. A Pipás meg a nyakába vetette a hurkot, megcsomózta és zutty! A Börcsök elengedte a rúgkapáló embert. Se köpni, se nyelni nem tudott, mert a kötél egyre jobban szorította ki belőle a szuszt. Szemei kidülledtek, megüvegesedtek, majd még rángott egyet-kettőt és kilehelte a lelkét.
–Evvel megvónánk– konstatálták. A pipás megfogta, biztos, ami biztos alapon, rántott még rajta egyet, majd belenyúlt a zsebébe, kivette az ötvenezer pengőt. Zsebregyűrte és elindultak befelé magülni a halotti tort.
–Odabenn aztán elrendezték az anyagiakat. Katalin asszony kifizette a hátralévő 100 ezer pengőt, majd Pista magaelé vette a citerát és rázeditett a Bazsamárira! Kivilágos viradattig múlattak. Ettek, ittak, nótáztak. Aztán Börcsök a kocsi után kötötte az üszőborjút és a Pipás hazahajtott a tanyájába.
Másnap az özvegy bejelentette a községházán, hogy az ura felakasztotta magát. Ez volt az utóbbi években a hetedik önakasztás a környező tanyavilágban. A halottkém kiállította a halotti bizonyítványt és eltemették az öreg Dobákot. Börcsök pedig behurcolkodott a nagyházba.
3.
„Átokháza környékén a húszas években különös módon megszaporodtak az öngyilkosságok, de ezen a hatóság nemigen csodálkozott. Tudomásul vették, hogy az országos szegénységnél is nagyobb nyomorúságban élő tanyaiak elkeseredésükben az önként választott halálba menekülnek sorsuk elől. A tanyavilágban szinte többen haltak meg így, mint természetes módon, pedig az éhezés és a sokféle betegség is szedte áldozatait. Sok évvel a furcsa halálesetek után azonban névtelen levél érkezett a szegedi ügyészségre. Írója azt állította, hogy az „öngyilkosságok" megrendezője és végrehajtója nem más, mint egy bizonyos Pipás Pista. Az ügyészség először nem, vette komolyan a bejelentést, később mégis nyomozni kezdtek a levélben megnevezett „öngyilkos", az 1922-ben meghalt Dobák Antal ügyében. Eszerint titokban, éjszaka kihantolták, és fölboncolták a maradványokat. Kiderült, hogy a levélíró nem hazudott: Dobákot valóban megölték….”/ Délmagyarország 1922-es bírósági tudósításából/
A börtönben tíz elvetemült rablógyilkossal került egy cellába a Pipás. Nagy tisztelettel fogadták, mert a híre már megelőzte. Ugyanis a Dobák féle gyilkosság csak megkoronázása volt eddigi munkálkodásának. Ez volt a hetedik a számláján, de egyet sem tudtak eleddig rábizonyítani. Csak a suttogó propaganda terjesztette róla a hírt. Ha valakinek útjába volt az ura, tudta kihez kell fordulnia. Így beszéltek a népek egymásközött.
–He, Málikám, kéne nekem egy kis segítség. Te ösmered a Pipás Pistát ugyi?
–Hunnan veszed ezt te, Örzse? Ismerem, hirből, mint más…
–De, hiszen neked is segített egyszer…
–Ángyigám, erről nem beszélünk. Az öreg felkasztotta magát és vége.
–Most nekem kéne egy kis segítség, ha megtennéd, hogy szóná neki!
–Hát, jól van nem bánom, de én nem tudok semmiről! Holnap este szürkületkor ott lesz a Pipás. Ígérte meg Máli és valóban megjelent az adott időpontban, krákogva, köpködve a Pipás. Gatyakorcából térdig kilógott a hóhérkötél.
Amikor belépett az öreg mindjárt látta, hogy ütött az utolsó órája. Hellyel kínálta Pipást. Megitták az áldomást. Majd a Pipás megragadta, nyakára vette a hurkot és megfojtotta vele. Aztán fellógatták a mestergerendára. Megkapta a dohányravalót és ahogy jött eltávozott. Így zajlottak ezek a gyilkosságok, de bizonyítani egyet sem tudtak. Dobáknál azonban más volt a helyzet. A házkutatáskor megtalálták a sufniban a kötelet. És, az, meggyezett a Pipás tanyájában előkészített kötelekkel. Egy kéz munkája volt mindegyik. Így került sor a letartóztatására.
A cellában jól megvoltak egymással a cimborák. Hanem a Pipás kezdett egyre büdösebb lenni. Nem vetkőzött le előttük, nem mosakodott. Ha példázódtak a mosakodással, akkor azzal ütötte el, hogy olyan betegsége van, hogy víz nem érheti a testét, mert levedlik, mint a kígyó. Ekcémája van. Telt, múlt az idő, egyre büdösebb lett. Végülis szóltak a börtönőrnek, hogy vizsgálná meg orvos a Pipást, mert elviseletlen szagot áraszt. Ekkor került sor az orvosi vizsgálatra, ami szenzációként hatott. Kiderült, hogy a Pipás Pista nő! A vizsgálóbírónak leesett az álla a csodálkozástól. Nem akarta elhinni, hogy ez a konok, semmit be nem valló férfi, nő lenne? Mikor elé vezették a női rabruhába átöltöztetett Pipás Pistát, eltátotta a száját. Se köpni, se nyelni nem tudott meglepetésében.
Most már más szemszögből nézve újra kezdte a vallatást.
–Neve?
–Rieger Pálné. Születtem, mint Fődi Viktória. Az uram odalett a Világháborúban, tőle született egy lyányom, nem tudom, mi van véle, mert beadtam az árvaházba. Én meg férfiruhát öltöttem és azóta tengődök ebbe a rohadt tanyavilágba!
–Na,Rigerené,elmesélné nekem szépen, hogy jutott el végül is erre a gyilkosság sorozatra?
–Hát, mit mondhatnék erről? Dejszen úgyis tuggyák, segítettem néhány asszonyak megszabadulni az urától, ennyi.
–Én a motívumokra lennék kíváncsi. Mi indította erre a szörnyű tettre?
–Hát, jól van. Elmesélem, nincs vesztenivalóm. Az akasztófa elől úgy sem menekülhetek meg. Egyet kérek csak a vallomásomért cserébe, hogy azt a kötelet, amit magamnak tartogattam, ezt adják át a hóhérnak! Szeretném, ha ezzel akasztanának fel! Tudja, amit a motozásnál, a gatyakorcomból kihúztak és a bűnjelkamrába eltettek! Megígéri a vizsgáló úr?
–Meg.
–Hát, akkor kezdjünk neki!
4.
–Tizenhároméves süldő lányka vótam, amikor, mint minden korombéli lyány én is elszegődtem cselédnek. Túrócszentmártonba szolgáltam egy gazdánál. A gazda igencsak méregetett a tekintetével, tetszhettem neki. A gazdáné nem szólt semmit, mert abban az időben a fehércselédeknek, még a gazdánéknak is, otthon, kuss, volt a nevük. Történt, hogy a gazdáné átalment a szomszéd tanyába a testvéréhez, mert mindennapos vót, és ott is aludt nála, míg meg nem lett a kisbabája. Én meg kettesben maradtam a gazdámmal.
Mindjárt első este addig iszogatott, míg lerészegedett, aztán megfogott, leszedte rólam a szoknyát, blúzt, magalá tepert és megerőszakolt! A fájdalomtól ríttam, sikítoztam. Majd eszemet vesztettem, de ő csak hirigelt, hirigelt azzal a hatalmas szerszámával. Cudarul véreztem. A végén ájultan feküdtem a saját véremben a szalmazsákon. Másnap, harmadnap szintén megcselekedte velem ugyanazt.
–Mért nem szökött el másnap? Mért nem jelentette fel?
–Viccel velem a bíró úr? Hova szöktem volna? Haza? Azonnal visszahozott volna az anyám! Nem lehetett abban az időben csak úgy megszökdösni az év letelte előtt. A kialkudott béremet az anyámék előre felvették. Fifikás volt a cselédtörvény. Tudta a gazda, hogy az előre kialkudott és kifizetett cselédbért, már el is költötték. Tehát ha megszökne a kiscseléd, a szülék hoznák fülénél fogva vissza. Igy aztán maradtam. Ettől kezdve a gazdám szalmazsák helyett engem használt. Többet feküdt rajtam, mint a saját szalmazsákján.
Nyolc hónap múlva már nagyon gömbölyödött a hasam. Becsületére legyen mondva ennek a bitang Sulák Móricnak, merthogy így hívták a gazdámat, keresett nekem egy sváb embert. Kiházasított. Így lettem Rieger Pál felesége és megszültem neki a gazdám gyerekét. Ott laktunk nála csalédekként, amig az uramat be nem vitték katonának. A Világháborúból csak a halottá nyilvánítása jött vissza. Aztán megörököltem a nagyszüleimtől ezt a tanyát. Ide költöztem, de már a gyerek nélkül. Mint hadiárvát odaadtam az államnak.
Itt a tanyámon elkezdetem férfi módra gazdálkodni. Magamat fogtam az eke elé. Szántottam, mint egy igásállat. gazdálodtam. Élni kellett a világégés után. Ekkor szörnyű gondolat fészkelte belém magát: bosszút kell állnod, minden feleségét sanyargató, italozó, családját szétzüllesztő férfin! Ettől kezdve kezdtem el férfiruhában járni. Rászoktam a pipára, hogy még férfiasabbnak látsszam. A hajamat tövig vágtam. Kalapot húztam a szemembe és így jártam keltem.
Aztán jött egy alkalom. Az ángyikám egyre többet panaszkodott az urára. Példázódott, hogy, ha tudna valakit, hát eltétetné láb alól ezt a boroskancsót! Sokat szenvedett tőle ő is, a gyerekei is. Nekem meg elkezdett forogni az észkerekem. Mi lenne, ha a sógora lenne az első? És,megcsináltuk. Úgy intéztük, hogy a gyerekek ne legyenek otthon. Leitattuk. Aztán a be az ágyba, a dunnát a fejire és ráültünk. Addig ültünk rajta amig ki nem nyomtuk belőle a szuszt. Aztán levettük róla a dunyhát. Kötelet vetettem a nyakára és felkötöttük a mestergerendára.
Másnap az ángyom bejelentette az önakasztást. Kijött a szemlész. Megállapította a tényeket és kiállította a halotti bizonyítványt.
–Nem értem én magát. Nő léttére, hogy volt ennyi lélekereje, hogy szenvtelenül megöljön egy embert?
–Majd megértené, ha magát erőszakolná meg egy nagydarab hímpellér, ha kihúzná az aranyerit! Minden átkozott férfiben a gazdámat látom. Valami azt súgja az agyamba, hogy tedd meg! Öld meg! Mindet! Aztán mán nem volt megállás. Egymásután kerültek sorra a himpellérek. Hamar elterjedt a hírem, hogy én önzetlenül tudok segíteni. És segítettem, ahol tudtam. Nézze biztos úr, én nem tudtam ellenállni a női könnyeknek. Látni a félelmet, rettegést, a kiszolgáltatottságot a szemükben. Persze hogy segítettem nekik.
–A hites uraikat elsinkelni,ha jólértettem-vette közbe a vizsgálóbíró.
–Annyit jelentettek nekem mintha egy rühes kutyát akasztottam volna fel a vadkörtefára.
–Mennyit kapott maga ezért a gyalázatos hóhérmunkáért? Csak azt ne mondja, hogy pusziért végezte!
–Vót aki busásan megfizetett, vót akivel lekvitteltük… mint például a Csontos Mancikával. Négy gyereke vót, éppen csak megéltek. Nem fogadtam el tőle semmit. Cserébe a testi szerelmével fizetett. Ekkortól kezdtem igazából is férfinak érezni magamat. Addig tartott a szerelmünk amig újra embert nem szörzött magának, mert nem bírt a főddel. Akkor búcsút intettünk egymásnak és többet feléje sem néztem. Hanem a következőt, a Sánta Balogot ő szerezte nekem. Kivégeztem azt is. Beindult a verkli!. Úgy adtak kézről kézre, mint a Budai hóhért.
–És ezt csak így el tudja mondani? Ilyen szenvtelenül? Ember maga egyáltalán Riegerné!
–Mért, most meg az a baj, hogy vallottam? Ha eltagadom, úgy jobb? Most legalább megkönnyebbültem és tiszta lélekkel, megnyugodva megyek az akasztófa alá.
–Hát az, biztos, hogy ezért akasztófa jár magának! De, hogy a lelkét azt sose mossa patyolattisztára, abban biztos vagyok! Halálra fogják ítélni a felbujtóival együtt.
–Állok elejbe. Én tisztán állok az úristen elé, mert előttem haladnak, akiket felakasztottam a bűnös magaviseletükért. Ők megtisztítják nekem a túlvilágra vivő utat.
–Hát, hogy nem a mennyországba fog kerülni, abban biztos vagyok – vakarta meg a fejét a vizsgálóbíró és összecsukta az aktákat. Riegernét elvezették.
Az ítéletet 1933. Január 13-án (a babona szerint balszerencsét hozó pénteki napon) mondta ki a bíróság.
Rieger Pálnét halálra, bűntársait sokévi börtönre ítélték. Hiába föllebbeztek: az ítélőtábla és a kúria is helyben hagyta a döntést. Pipás Pista úgy végezte, mint áldozatai: fölakasztották.
Utolsó kívánságát teljesítették: a saját kötelével akasztotta fel a hóhér.
Így indult Pipás Pista szörnyű karrierje. Pampuskáné, Dobákné sógornője, az Átokházi kocsmában két meszely pálinka kortyolgatása között így beszélte meg Dobák Antal megölését. Délmagyarország 1933-as bírósági tudósítása szerint.
1.
A környező tanyavilágban csak mindenki Pipás Pistának ismerte a tagbaszakadt, duhaj, negyvenes éveinek elején járó öreglegényt. Virtusban bárkivel felvette a versenyt. Sokakat túlivott. A lakodalmakban sántára táncoltatta a menyasszonyokat, és kifogyhatatlan volt a nótákból. Viszont, ha húzó ember kellett a napszámba, akkor Pipás Pistáért izentek. Pista mindig két sort vitt egyszerre kukorica, vagy paprika kapáláskor.
Szörnyű erejét, lapáttenyereit respektálva senki nem mert, még egy rossz pillantást sem vetni rá. Hamar összejött neki a pénze a napszámokból és vett egy rossz szekeret. Azt szépen kijavította, kiglancolta. Vett hozzá egy lovat is, a Keselyt. Most már forspontba járt. Kocsistól, lovastól ment fuvarba, napszámba. A régen elhalt nagyszülei tanyáján élt. Ez volt az egyetlen öröksége, amit hazulról hozott. Takarosan helyrepofozta a tanyát és itt élte zord agglegény életét.
Társaságát félszemű korcs ebe: Pemete és egy kaukázusi fekete jól tejelő törpekecske: Gizi jelentette. A tanyához tartozó két hold földön gazdálkott. Csak paprikázott. Egyedül mívelte a földet. Mikor már kezdett bejönni a munka ára, vett magának ekét, boronát, tárcsát, ami kell a gazdálkodához. Igába fogta a zabon jól tartott Keselyt és szántott, vetett, ekézett, sőt később eszkábolt magának egy ló után köthető kétkeréken guruló paprikaültető járgányt is. Hát ilyen ember volt a Pipás Pista.
Sokszor adódott, ha móresre kellett valakit tanítani, mert elfeledkezett a jómodorról, Pistáért szalasztottak. Elég volt, ha csak meglátta őket Pistával, máris meghunyászkodott az illető. Megadta még azt a tartozását is, amivel csak úgy megtetézték a sarát. Az akció után az Átokházi Kutyakaparó csárdában lereagálták a cimborákkal a dolgokat. A kocsmáros nagy tisztelettel övezte Pistát. Külön lócája és asztala volt az ajtó melletti sarokban. Nem is volt abban az időben, a kocsmában, nagyobb rendbontás. Egyszer sem kellett a kármentőt használni.
Azon a napon is a fuvar után kiszáradt torkát locsolgatta, amikor belépett a kocsmába Pampuskáné, a Bumbus Maris. Két meszely pálinkát rendelt és letelepedett Pista mellé. Mindennapos dolog volt ez errefelé, hiszen így szöröztek, Szegediesen szólván munkát a napszámosok, igásállattal rendelkező fuvarosok. Gondolta Pista, vagy szántani, vagy boronázni, esetleg tárcsázni kell mennie… De, most egészen másról volt szó. Miután kiitták a pohár tartalmát a Bumbus Maris közelebb hajolt, és Pista arcába lihegte:
„– Van egy bót, lehetne egy kevés pénzt keresni…!
–Milyen bót az?
–Egy asszony férjét kellene felakasztani."
Pistában megállt az ütő a szokatlanul brutális, nyers, célratörő, kertelés nélkül a tárgyra térő bevezetésen. Intett a korcsmárosnak, hozzon még két meszely pálinkát!
Kihozta. Megitták. Miután kellőképpen megerősítették az öntudatukat Pista rábólintott, majd megkérdezte.
–Mennyit ér meg kendnek?
–Mi az ára?– suttogta amaz.
–Százötvenezer pengő!
–Sok. Ötven is elég lesz! Kis, vézna, göthös ember, könnyen elbánsz vele!
–De, a balhét én viszem el. És, ha kiderül? Felakasztanak érte. Százezer pénz vagy felejtsük el! – dürrögte Pipás Pista, mint egy fajdkakas, arra gondolva, hogy könnyű pénzkeresethez juthat.
Az asszony pár percnyi töprengés után rábólintott. Egymás tenyerébe csaptak és kifelé indultak a kocsmából. Kinn felültek a bakra és kimunkálták a részleteket.
–Arról lenne szó, hogy a sógornőm a Dobákné nem veszi hasznát az urának. Beteges, gyereket se tud csinálni. Viszont pénze van bőven. Örökölt. A Katinak meg lenne egy erős, dógos parasztlegény a béresük személyében. El kell takarítani a Tónit az útból!
–Aztán hogy gondolnátok?
Hogy, hát úgy, hogy valamilyen ürüggyel áthívna a Kati, mondjuk egy fuvart megbeszélni a Tápéi vásárba, a süldőket kellene eladni. Valami ilyennel, de azt bízzad a Katira! A Börcsök kinn várakozna az istállóban arra az esetre, ha nem bírnál vele egyedül. Kicsalnád valamilyen ürüggyel a Tónit. Mondjuk, megnéznéd az üszőborját, na valahogy így. Aztán a gatyakorcodból előhúznád a kötelet. Megragadnátok a Börcsökkel a Tónit és te, rávetnéd a nyakára a kötelet, aztán felhúznád a mestergerendára. A Börcsök rántana egyet-kettőt a lábán, aztán mikor látnátok, hogy kigűvedtek a szemei, otthagynátok!
–Nem bánom, de a pénzt előre kérem!
–Idefigyelj Pista, hogy lásd nem a levegőbe, beszélek, ehun van-e, odaadom az egyik felit!– mondta Bumbus Maris, és leszurkolta neki az ötvenezer pengőt.
–Mikor kapom a másik felit?
–Mikor végeztél vele. Így tisztességes az alku. Megkaptad az előlegedet. Megbíztam benned, te is bízzál meg bennünk. Na, elvállalod?
–El. Mikor menjek?
–Holnap este, szürkület után.
–Ott leszek.
2.
Másnap, délután ötóra felé az esti szürkületben térdígérő csizáiban caplatott a Pipás Dobákék tanyája felé. Odaérve az istálló sarkánál ólálkodva már várta Börcsök. A hatalmas kuvaszt csititotta, mert az állat megérezte az érkezőben a rossz szándékot. Mint egy őrült úgy vicsorgott rá. Kénytelen volt Börcsök kipányvázni. Pista benyúlt az iszákjába és egy darab sódart vetett oda a kutyának, hátha ettől majd lecsillapodik. A kutya gyanútlanul kapta el a levegőben a sódart. Beleharapott, elkezdte rágni. Szemei kigúvadtak és holtan terült el a földön. Gyorsanölő méreggel volt átitava az a sódar.
–Na, evvel is megvónánk!– szívott egyet a pipán Pista és kérdőn fordult Börcsökhöz – Minden rendben? Hol van most az öreg?
–Benn vannak, magát várják.
–Akkor megyek, aztán majd meglátjuk. Te maradj kinn az istállóban, mintha még a tehenekkel lenne dógod. Én meg megegyezek vele és kicsalom ide. Amint lehajol, hogy mutassa a kis üszőborjút, hátulról lefogod, odahúzod a mestergerenda alá. Én rádobom a kötelet. Te a hónaalá nyúlsz, megemeled. Én átalvetem a kötelet a mestergerendán matrózhurokkal megcsomózom és aztán zutty, elengeded. Saját sulyával megfojtja magát. Tudod, ahogy a kecskét szoktuk az ágasfára felhúzni, mielőtt elvágnánk a nyakát… csak itten most önakasztást rendezünk.
–Jól van, de vegye mán ki a köteleket a gatyakorcából, mert kilóg a vége, még gyanút fogna az öreg. Tudja kend milyen gyanakvó ember ez!
–Igazad van. Ehun van, e. Vesd át addig a mestergerendán, úgyse lát oda a setétben! Fő, hogy mi tudjuk hova vigyük.– mondta a Pipás és indult be a házba. A küszöb előtt akkurátusan leverte csizmájáról a sarat, krákogott, köpött egyet. Ezzel is jelezni akarta, hogy vendég jött. A zajra kissé félrehúzták a konyhaablakon a függönyt. Az öreg keselyű arca tekintett ki gyanakvón. Mikor konstatálta, hogy csak a Pipás az, intett fejével az asszonynak, hogy riglizze ki a nagyajtót és engedje be a jövevényt. Pista még egyet dobbantott, hogy biztosan leverje csizmájáról a maradék sarat, majd benyitott a konyhába.
–Agyonazisten!
–Neked is! Kerülj beljebb lépett felé kettőt a karoslócáról feltápászkodó Dobák és kezet, ráztak.
– Asszony, hozz pálinkát, bort!–az asszony a kamrába sietett és kisvártatva egy kancsó kerítésszaggatóval és egy butella pálinkával tért vissza. Poharakat vett elő a kredencből. Konyharuhával megtörölgette őket. Még rájuk is lehelt, hogy tükrösre fénysitve tegye a férfiak elé. Aztán egy szakajtó krumlispogácsát tett az asztalra.
–Egyék, igyék kend!–biztatta Dobák és koccintásra emelte a pálinkás kupicáját. Koccintottak. Ittak. Pista vett a pogácsából is. Bort is ittak hozzá. Közben sandán az asszony tekintetét kereste, hogy rendben van-e minden. Az, hangtalanul bólintott fejével. Tehát az öreg gyanútlan. Ahogy fogyott a bor, a pálinka, úgy oldódott a feszültség Pistában. Aztán nagy komótosan megtömte pipáját. Rágyújtott. Pár karika füstöt eregetett a plafon felé, majd megszólalt.
–Aztán mennyi lenne az, az üszőrjú Tónibátyám?
–Megegyezünk, ne félj. Nem tartom sokra. Most elvégzel nálam minden munkát! Az két nap. Megszántotok a Börcsökkel. Elvetitek a magot! Boronáltok. A góréban átrakjátok a kukoricát, nehogy befülledjen, azzal megvan a borjú fele. Adol még ötvenezer pengőt és viheted a borjút!
–Lássuk a borjút!
–Elébb lássuk a pénzt!
–És, ha teljesen ledolgoznám?
–Nekem most kell a pénz. Különben a duplájáért is el tudnám adni a Tápéi vásárban. De, oda be kék fuvarozni, aztán hazajönni. Szóval macerás, na. Bagóért a tied, ne faszariaskodjál Pista! Nálad a pénz?
–Ehun van-e! Égesse ki a zsebit a kupec fajtájának!–évődött vele Pista és a markába nyomta a köteg bankót. Az öreg megköpködte és zsebregyűrte. Majd feltápászkodott és jelezte, hogy indulhatnak. Mikor már a keze a kilincsen volt megállt és tétovázott.
–He, igyunk még meg egy kancsóval! Majd ráérsz még azzal a borjúval. Asszony, hidd be a cselédet, hagy melegedjék egy kicsit. Eliszogatunk még…– mondta és a sarokban lévő citerára tévedt a tekintete. – de régen játszottam mán rajta. He, Pista melyik is a te nótád? Nemhogy a Bazsamári libája lenne az?
–De, a Bazsamári, eltanáta Tónibátyám, a’ lenne az, de majd eljátsszuk még. Nem akarom, hogy öreg este legyen. Sietnék vissza a tanyára. Utánnakötöm a borjút a kocsinak, hazaviszem, alszok egyet, aztán reggel frissen elkezdhetjük a munkát!
–Nem mész sehova! Még eltévednél ebben a nagy sötétségben!
–Hát nem bánom, ha ennyire marasztalnak, maradok. De ahhoz ragaszkodom, hogy elébb megtekintsem az állatot!
–De minek azt elsietni! Reggel, világosan jobban látod… együnk, igyunk, mulassunk!
–na, hogy is van az, hogy, aszongya, hogy: Bazsamári libája…– kezdte rekedt hangján, és a lúdtollakkal megrezegtette a citera húrjait. Pista azonban nem engedett. Félt, ha lerészegednek, akkor nem tudja elvégezni a hóhérmunkát. Így csak csalta kifelé az öreget. Az öreg kelletlenül fogta markába a viharlámpát. Hátára terítette a bekecset, fejébe nyomta a kucsmát és elindult az istálló felé, nyomában a Pipással. Az istállóajtó előtt lecövekelt, a levegőbe szimatolt és tekintetével a kutyát kereste. Gyanússá vált neki, hogy nem rohan felé a kutya, mint máskor, ha kilépett az ajtón
–csiba, te! Betyár, na, kiskutyám! Hát hun vagy, a fene essen beléd? – hívogatta, de a kutya csak nem jött elő. Tekintete ekkor az istálló sarkánál döglötten heverő lefittyedő nyelvű kutyára tévedt. Oda cammogott, felemelte az eb fejét és azonnal tudta, a kutyát megmérgezték. Bűzös hab folyt ki lila ínyei közül.
–Megmérgezték!–bődült el és Börcsökért kiáltott.–hé, cseléd, hun a rossebbe vagy? Hol döglesz, amikor az ebet meg…,de, hiszen – hasított belé a felismerés– csak nem? Hogy Te?
Hű az anyád! –markolta meg a Pipás grabancát–, mit akartál te itten, velem… Börcsööök! Az anyád! Gyere, segíts!– Hörögte, de többre már nem maradt ideje. Hátulról erős karok ragadták meg. Börcsök behúzta az istállóba, és mint egy pelyhet felemelte. A Pipás meg a nyakába vetette a hurkot, megcsomózta és zutty! A Börcsök elengedte a rúgkapáló embert. Se köpni, se nyelni nem tudott, mert a kötél egyre jobban szorította ki belőle a szuszt. Szemei kidülledtek, megüvegesedtek, majd még rángott egyet-kettőt és kilehelte a lelkét.
–Evvel megvónánk– konstatálták. A pipás megfogta, biztos, ami biztos alapon, rántott még rajta egyet, majd belenyúlt a zsebébe, kivette az ötvenezer pengőt. Zsebregyűrte és elindultak befelé magülni a halotti tort.
–Odabenn aztán elrendezték az anyagiakat. Katalin asszony kifizette a hátralévő 100 ezer pengőt, majd Pista magaelé vette a citerát és rázeditett a Bazsamárira! Kivilágos viradattig múlattak. Ettek, ittak, nótáztak. Aztán Börcsök a kocsi után kötötte az üszőborjút és a Pipás hazahajtott a tanyájába.
Másnap az özvegy bejelentette a községházán, hogy az ura felakasztotta magát. Ez volt az utóbbi években a hetedik önakasztás a környező tanyavilágban. A halottkém kiállította a halotti bizonyítványt és eltemették az öreg Dobákot. Börcsök pedig behurcolkodott a nagyházba.
3.
„Átokháza környékén a húszas években különös módon megszaporodtak az öngyilkosságok, de ezen a hatóság nemigen csodálkozott. Tudomásul vették, hogy az országos szegénységnél is nagyobb nyomorúságban élő tanyaiak elkeseredésükben az önként választott halálba menekülnek sorsuk elől. A tanyavilágban szinte többen haltak meg így, mint természetes módon, pedig az éhezés és a sokféle betegség is szedte áldozatait. Sok évvel a furcsa halálesetek után azonban névtelen levél érkezett a szegedi ügyészségre. Írója azt állította, hogy az „öngyilkosságok" megrendezője és végrehajtója nem más, mint egy bizonyos Pipás Pista. Az ügyészség először nem, vette komolyan a bejelentést, később mégis nyomozni kezdtek a levélben megnevezett „öngyilkos", az 1922-ben meghalt Dobák Antal ügyében. Eszerint titokban, éjszaka kihantolták, és fölboncolták a maradványokat. Kiderült, hogy a levélíró nem hazudott: Dobákot valóban megölték….”/ Délmagyarország 1922-es bírósági tudósításából/
A börtönben tíz elvetemült rablógyilkossal került egy cellába a Pipás. Nagy tisztelettel fogadták, mert a híre már megelőzte. Ugyanis a Dobák féle gyilkosság csak megkoronázása volt eddigi munkálkodásának. Ez volt a hetedik a számláján, de egyet sem tudtak eleddig rábizonyítani. Csak a suttogó propaganda terjesztette róla a hírt. Ha valakinek útjába volt az ura, tudta kihez kell fordulnia. Így beszéltek a népek egymásközött.
–He, Málikám, kéne nekem egy kis segítség. Te ösmered a Pipás Pistát ugyi?
–Hunnan veszed ezt te, Örzse? Ismerem, hirből, mint más…
–De, hiszen neked is segített egyszer…
–Ángyigám, erről nem beszélünk. Az öreg felkasztotta magát és vége.
–Most nekem kéne egy kis segítség, ha megtennéd, hogy szóná neki!
–Hát, jól van nem bánom, de én nem tudok semmiről! Holnap este szürkületkor ott lesz a Pipás. Ígérte meg Máli és valóban megjelent az adott időpontban, krákogva, köpködve a Pipás. Gatyakorcából térdig kilógott a hóhérkötél.
Amikor belépett az öreg mindjárt látta, hogy ütött az utolsó órája. Hellyel kínálta Pipást. Megitták az áldomást. Majd a Pipás megragadta, nyakára vette a hurkot és megfojtotta vele. Aztán fellógatták a mestergerendára. Megkapta a dohányravalót és ahogy jött eltávozott. Így zajlottak ezek a gyilkosságok, de bizonyítani egyet sem tudtak. Dobáknál azonban más volt a helyzet. A házkutatáskor megtalálták a sufniban a kötelet. És, az, meggyezett a Pipás tanyájában előkészített kötelekkel. Egy kéz munkája volt mindegyik. Így került sor a letartóztatására.
A cellában jól megvoltak egymással a cimborák. Hanem a Pipás kezdett egyre büdösebb lenni. Nem vetkőzött le előttük, nem mosakodott. Ha példázódtak a mosakodással, akkor azzal ütötte el, hogy olyan betegsége van, hogy víz nem érheti a testét, mert levedlik, mint a kígyó. Ekcémája van. Telt, múlt az idő, egyre büdösebb lett. Végülis szóltak a börtönőrnek, hogy vizsgálná meg orvos a Pipást, mert elviseletlen szagot áraszt. Ekkor került sor az orvosi vizsgálatra, ami szenzációként hatott. Kiderült, hogy a Pipás Pista nő! A vizsgálóbírónak leesett az álla a csodálkozástól. Nem akarta elhinni, hogy ez a konok, semmit be nem valló férfi, nő lenne? Mikor elé vezették a női rabruhába átöltöztetett Pipás Pistát, eltátotta a száját. Se köpni, se nyelni nem tudott meglepetésében.
Most már más szemszögből nézve újra kezdte a vallatást.
–Neve?
–Rieger Pálné. Születtem, mint Fődi Viktória. Az uram odalett a Világháborúban, tőle született egy lyányom, nem tudom, mi van véle, mert beadtam az árvaházba. Én meg férfiruhát öltöttem és azóta tengődök ebbe a rohadt tanyavilágba!
–Na,Rigerené,elmesélné nekem szépen, hogy jutott el végül is erre a gyilkosság sorozatra?
–Hát, mit mondhatnék erről? Dejszen úgyis tuggyák, segítettem néhány asszonyak megszabadulni az urától, ennyi.
–Én a motívumokra lennék kíváncsi. Mi indította erre a szörnyű tettre?
–Hát, jól van. Elmesélem, nincs vesztenivalóm. Az akasztófa elől úgy sem menekülhetek meg. Egyet kérek csak a vallomásomért cserébe, hogy azt a kötelet, amit magamnak tartogattam, ezt adják át a hóhérnak! Szeretném, ha ezzel akasztanának fel! Tudja, amit a motozásnál, a gatyakorcomból kihúztak és a bűnjelkamrába eltettek! Megígéri a vizsgáló úr?
–Meg.
–Hát, akkor kezdjünk neki!
4.
–Tizenhároméves süldő lányka vótam, amikor, mint minden korombéli lyány én is elszegődtem cselédnek. Túrócszentmártonba szolgáltam egy gazdánál. A gazda igencsak méregetett a tekintetével, tetszhettem neki. A gazdáné nem szólt semmit, mert abban az időben a fehércselédeknek, még a gazdánéknak is, otthon, kuss, volt a nevük. Történt, hogy a gazdáné átalment a szomszéd tanyába a testvéréhez, mert mindennapos vót, és ott is aludt nála, míg meg nem lett a kisbabája. Én meg kettesben maradtam a gazdámmal.
Mindjárt első este addig iszogatott, míg lerészegedett, aztán megfogott, leszedte rólam a szoknyát, blúzt, magalá tepert és megerőszakolt! A fájdalomtól ríttam, sikítoztam. Majd eszemet vesztettem, de ő csak hirigelt, hirigelt azzal a hatalmas szerszámával. Cudarul véreztem. A végén ájultan feküdtem a saját véremben a szalmazsákon. Másnap, harmadnap szintén megcselekedte velem ugyanazt.
–Mért nem szökött el másnap? Mért nem jelentette fel?
–Viccel velem a bíró úr? Hova szöktem volna? Haza? Azonnal visszahozott volna az anyám! Nem lehetett abban az időben csak úgy megszökdösni az év letelte előtt. A kialkudott béremet az anyámék előre felvették. Fifikás volt a cselédtörvény. Tudta a gazda, hogy az előre kialkudott és kifizetett cselédbért, már el is költötték. Tehát ha megszökne a kiscseléd, a szülék hoznák fülénél fogva vissza. Igy aztán maradtam. Ettől kezdve a gazdám szalmazsák helyett engem használt. Többet feküdt rajtam, mint a saját szalmazsákján.
Nyolc hónap múlva már nagyon gömbölyödött a hasam. Becsületére legyen mondva ennek a bitang Sulák Móricnak, merthogy így hívták a gazdámat, keresett nekem egy sváb embert. Kiházasított. Így lettem Rieger Pál felesége és megszültem neki a gazdám gyerekét. Ott laktunk nála csalédekként, amig az uramat be nem vitték katonának. A Világháborúból csak a halottá nyilvánítása jött vissza. Aztán megörököltem a nagyszüleimtől ezt a tanyát. Ide költöztem, de már a gyerek nélkül. Mint hadiárvát odaadtam az államnak.
Itt a tanyámon elkezdetem férfi módra gazdálkodni. Magamat fogtam az eke elé. Szántottam, mint egy igásállat. gazdálodtam. Élni kellett a világégés után. Ekkor szörnyű gondolat fészkelte belém magát: bosszút kell állnod, minden feleségét sanyargató, italozó, családját szétzüllesztő férfin! Ettől kezdve kezdtem el férfiruhában járni. Rászoktam a pipára, hogy még férfiasabbnak látsszam. A hajamat tövig vágtam. Kalapot húztam a szemembe és így jártam keltem.
Aztán jött egy alkalom. Az ángyikám egyre többet panaszkodott az urára. Példázódott, hogy, ha tudna valakit, hát eltétetné láb alól ezt a boroskancsót! Sokat szenvedett tőle ő is, a gyerekei is. Nekem meg elkezdett forogni az észkerekem. Mi lenne, ha a sógora lenne az első? És,megcsináltuk. Úgy intéztük, hogy a gyerekek ne legyenek otthon. Leitattuk. Aztán a be az ágyba, a dunnát a fejire és ráültünk. Addig ültünk rajta amig ki nem nyomtuk belőle a szuszt. Aztán levettük róla a dunyhát. Kötelet vetettem a nyakára és felkötöttük a mestergerendára.
Másnap az ángyom bejelentette az önakasztást. Kijött a szemlész. Megállapította a tényeket és kiállította a halotti bizonyítványt.
–Nem értem én magát. Nő léttére, hogy volt ennyi lélekereje, hogy szenvtelenül megöljön egy embert?
–Majd megértené, ha magát erőszakolná meg egy nagydarab hímpellér, ha kihúzná az aranyerit! Minden átkozott férfiben a gazdámat látom. Valami azt súgja az agyamba, hogy tedd meg! Öld meg! Mindet! Aztán mán nem volt megállás. Egymásután kerültek sorra a himpellérek. Hamar elterjedt a hírem, hogy én önzetlenül tudok segíteni. És segítettem, ahol tudtam. Nézze biztos úr, én nem tudtam ellenállni a női könnyeknek. Látni a félelmet, rettegést, a kiszolgáltatottságot a szemükben. Persze hogy segítettem nekik.
–A hites uraikat elsinkelni,ha jólértettem-vette közbe a vizsgálóbíró.
–Annyit jelentettek nekem mintha egy rühes kutyát akasztottam volna fel a vadkörtefára.
–Mennyit kapott maga ezért a gyalázatos hóhérmunkáért? Csak azt ne mondja, hogy pusziért végezte!
–Vót aki busásan megfizetett, vót akivel lekvitteltük… mint például a Csontos Mancikával. Négy gyereke vót, éppen csak megéltek. Nem fogadtam el tőle semmit. Cserébe a testi szerelmével fizetett. Ekkortól kezdtem igazából is férfinak érezni magamat. Addig tartott a szerelmünk amig újra embert nem szörzött magának, mert nem bírt a főddel. Akkor búcsút intettünk egymásnak és többet feléje sem néztem. Hanem a következőt, a Sánta Balogot ő szerezte nekem. Kivégeztem azt is. Beindult a verkli!. Úgy adtak kézről kézre, mint a Budai hóhért.
–És ezt csak így el tudja mondani? Ilyen szenvtelenül? Ember maga egyáltalán Riegerné!
–Mért, most meg az a baj, hogy vallottam? Ha eltagadom, úgy jobb? Most legalább megkönnyebbültem és tiszta lélekkel, megnyugodva megyek az akasztófa alá.
–Hát az, biztos, hogy ezért akasztófa jár magának! De, hogy a lelkét azt sose mossa patyolattisztára, abban biztos vagyok! Halálra fogják ítélni a felbujtóival együtt.
–Állok elejbe. Én tisztán állok az úristen elé, mert előttem haladnak, akiket felakasztottam a bűnös magaviseletükért. Ők megtisztítják nekem a túlvilágra vivő utat.
–Hát, hogy nem a mennyországba fog kerülni, abban biztos vagyok – vakarta meg a fejét a vizsgálóbíró és összecsukta az aktákat. Riegernét elvezették.
Az ítéletet 1933. Január 13-án (a babona szerint balszerencsét hozó pénteki napon) mondta ki a bíróság.
Rieger Pálnét halálra, bűntársait sokévi börtönre ítélték. Hiába föllebbeztek: az ítélőtábla és a kúria is helyben hagyta a döntést. Pipás Pista úgy végezte, mint áldozatai: fölakasztották.
Utolsó kívánságát teljesítették: a saját kötelével akasztotta fel a hóhér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
"Feel free to comment" :)
avagy Kommenteljen bárki nyugodtan :)