Pihenéshez - A tiszazugi arzénes asszonyok

A sok alkotás után, egy kis érdekes cikk, a sorozatgyilkos-mániákusoknak :) ...

A forrás: LINK

Egy másik LINK

Tiszazug, 1929. Meggyilkolt férjek és apák

ELSÜLLYEDT VILÁG

GUNST Péter

Tiszazug 1929

Meggyilkolt férjek és apák

1929. július végén kezdett értesülni a közvélemény arról a gyilkosságsorozatról, ami a „tiszazugi gyilkosságok” néven vonult be a magyar bűnügyi krónikába. A szolnoki ügyészség ekkor adott hírt először néhány asszony letartóztatásáról, s az első exhumálásokról. A csendőrség naponta vett őrizetbe újabb és újabb személyeket, majd nemsokára megkezdődtek a perek a szolnoki törvényszéken, s azt követően a királyi táblán, hiszen többnyire halálos ítéleteket hozott a bíróság.

A ma élő generációk emlékezetében a tiszazugi eset valamiképpen a házasságtörés fogalmával keveredik, meg talán még a tulajdonért – konkrétan a földtulajdonért – vívott küzdelemmel, hogy ti. azok örökölhessék a földet, akik természetes halálozás esetén örökösként valószínűleg nem jöhettek volna számításba.

Nem volt nehéz az ügynek ilyen színezetet adni. Nagyrév, Tiszakürt s a többi tiszazugi falu lakosságából számos egyént, elsősorban asszonyokat vettek őrizetbe. Csupán a megfelelő válogatáson múlt, milyen sorrendben, hogyan kerülnek a vádlottak a bíróság elé. S a sorrend, a megfelelő tálalás – a korabeli sajtóviszonyokat ismerve – eleve eldöntötte az aspektust. Olyan asszony, aki nálánál fiatalabb szeretőt tartott, majd hogy a szeretőjéhez mehessen, „eltette láb alól” a férjét, nem is egy akadt a perbe fogottak között. A sikeres kezdet azután meghozta a végső eredményt is: a tiszazugi perek mint a kikapós parasztasszonyok esete került be a köznapi tudatba. Ha valaki szörnyülködött az eseten, azért tette, mert ezek az asszonyok nem elváltak a férjeiktől, hanem megölték őket.

1929 áprilisában a szolnoki ügyészség névtelen levelet kapott, amely azzal vádolt bizonyos személyeket, hogy légypapírból kiáztatott arzénnal megmérgezték hozzátartozóikat. A mérget az egyik bábaasszony készítette, s az egész környéket ellátta vele. A csendőrség, amely már korábban is gyanította, hogy valami nincs rendben a környéken, a névtelen levél alapján hozzálátott a nyomozáshoz. Nem volt nehéz dolguk, a tettesek szinte kivétel nélkül vallomást tettek az első felszólításra, legalábbis az ügy vizsgálati szakaszában. Sem a bábaasszonyoknak, sem a többi érintett személynek nem volt tudomása arról, hogy az arzént még évek vagy évtizedek múltán sem nehéz kimutatni. Az érintett személyek többsége – ezt megtudva – azonnal vallomást tett a csendőrségen. Csupán néhányan tagadtak körömszakadtukig.

A vizsgálatot nem folytatták le következetesen. Olyan jelentős számú gyilkosságra derült fény, hogy a hatóságok minden jel szerint megrettentek a következményektől. Csupán Nagyrév és Tiszakürt temetőiben a vizsgálat hosszú hónapjai során 162 olyan egyén tetemét exhumálták, akik minden valószínűség szerint gyilkosságnak estek áldozatul. A többi tiszazugi községben végül nem került sor exhumálásokra, a hatóságok igyekeztek lezárni a kellemetlen ügyet.

Pedig számos egyéb jel is utalt arra, hogy igen kiterjedt ügyről, ha úgy tetszik, szokásról volt szó, és alaposabb vizsgálat esetén az áldozatok száma tehát minden nehézség nélkül nagyságrendekkel lett volna növelhető.

Valójában a parasztság olyan gyakorlatáról, életének, mindennapjainak olyan aspektusáról volt szó, amelyet korábban titokként őrzött a faluközösségek zárt, az „úri” társadalom előtt soha fel nem tárulkozó világa, s amelyre most azért. derülhetett fény, mert a parasztság módszert változtatott.

A módszer megváltoztatását a légypapír (eredeti nevén légyölő papír) tette lehetővé. Ez az arzénsókkal telített, preparált papiros, amelyet vízzel öntöttek le és megcukroztak, hogy a rászálló legyeket elpusztítsa, az 1880-as évektől terjedt el az országban. A felismerés kézenfekvő volt: ha a legyek elpusztulnak a papiroson található méregtől, nyilván más élőlényekre nézve is halálos lehet ez a méreg. Valószínűleg városi eredetű a felismerés, amely csak lassan hódított teret falun. A tiszazugi perek kapcsán tudunk arról, hogy több asszony is előzőleg macskán próbálta ki a légypapírról leolvasztott méreg hatékonyságát.

A módszer az egész országban elterjedt, nemcsak a Tiszazugban volt mindennapos. Erre utalnak azok a perek, amelyek a tiszazugi esettel egy időben, vagy közel egy időben zajlottak pl. Békés megyében, Vésztőn, Gyulán és másutt, valamint Zala megyében Kertanémetfalván, vagy Szegváron, Csongrád megyében. Ezekre az esetekre minden nehézség nélkül ugyanazokban az újságokban bukkantunk, amelyek a tiszazugi ügyeket ismertették. S ha a kortársak nem is élezték ki a dolgot, s nem is általánosítottak – amiben minden valószínűség szerint nagy szerepet játszott a Trianon utáni általános hangulat, amelyben egy olyan ügy, mint a tiszazugi, korántsem erősítette azt a vonzerőt, amelyet a „magyar kultúrfölénynek” a politikai vezető erők tulajdonítottak –, számomra teljesen egyértelmű a következtetés: egy, az egész országban előforduló, lépten-nyomon űzött szokásról van szó. Ha pedig ez a helyzet, az ügy megérdemli, hogy társadalomtörténeti szemszögből tegyük vizsgálat tárgyává.

Mindenekelőtt azt kell szemügyre venni, kik voltak az áldozatok, a paraszti társadalom milyen rétegei, milyen nemű és korú egyedei váltak a mérgezések áldozataivá. Nos, közöttük valóban megtalálhatjuk azokat a tehetősebb gazdákat, akik maguknál jóval fiatalabb lányt vettek feleségül, de korántsem ez volt a többség. Az áldozatok többségét a következő kategóriákba sorolhatjuk:

1. Csecsemők, néhány napostól néhány hetes korig. Nem az egyke érdekében megvalósuló gyakorlatról volt szó, hiszen az áldozatok (külön is kiemelem, fiú- és leánygyermekek egyformán) rendszerint olyan családba születtek, ahol már több, legalább 3-4 gyermek is volt. Itt tehát nyilvánvalóan a születésszabályozás egy sajátos „módszeréről” volt szó.

2. Nyomorék gyerekek, olyanok, akiknek a felépülésében már nem bíztak. Nem egy esetben előfordult, hogy maga az anya adta be a mérgét gyermekének, aki reménytelen beteg volt, s akinek ápolása, gondozása igen nagy terhet jelentett még egy tehetősebb paraszti család számára is. (A lányok pl. egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudtak férjhez menni az ilyen családból.)

3. Beteg, magatehetetlen, ápolásra szoruló felnőttek. Nem egy esetben ilyen emberekről volt szó, amikor a sajtó szerelmi ügyeket tételezett fel háttérként, hiszen a beteg, legyengült ember felesége olykor valóban szerelmi kapcsolatot létesített egészséges fiatal emberrel, akihez a beteg halála után férjhez is ment.

4. Külön tényezőként említem, bár lényegileg az előző csoportba sorolandóak lennének az első világháború rokkantjai, azok a férjek, apák vagy fiúk, akik vakon, fél lábbal vagy még súlyosabban megrokkanva kerültek haza a frontról, s akiknek eltartása, ápolása rendkívüli módon megterhelte a paraszti családokat.

5. Beteg, magatehetetlen, elaggott emberek, szülők, nagyszülők. Minden esetben a javakorabeli gyerek az, aki beadja a mérget a szüleinek, vagy legalábbis ő rendeli meg.

6. Egyebek. Ebbe a csoportba sorolom a szerelmi gyilkosságokat, amennyiben azok tisztán ilyeneknek bizonyulnak, de ide sorolhatóak azok az esetek is, amikor pl. a föld iránti vágy idézi elő a gyilkosságokat, mint pl. amikor valaki elvállalja idős emberek gondozását (erre rendszerint a rokonságból kerül sor) azok kis földje vagy házrésze fejében, majd „elteszi láb alól” az idős embereket egy-két éven belül.

Van még néhány feltűnő körülmény, amelyekről szólni kell. Az egyik közülük a bábák* központi szerepe. A bába korábban, a megelőző évszázadokban is fontos szerepet töltött be a falusi társadalomban, s nyilvánvalóan volt szerepe a születésszabályozásban és esetlegesen a gyilkosságokban is. A boszorkányok között szinte minden esetben bábákat találunk, legalábbis a Komáromy Andor és Schram Ferenc által közzétett boszorkányperek tanúsága szerint. A tiszazugi perek is néhány bába kiemelkedő szerepét mutatják. Mérget szolgáltattak azoknak, akik kértek belőle, sőt egyikük-másikuk egyenesen buzdított a magzatelhajtásra, a „túlszaporulat” megállítására, a könnyebb élet lehetőségére. Magzatelhajtás vádja, olykor kisgyermekek megölésének a vádja bábák ellen a boszorkányperekben is felmerült, magzatelhajtási perekben a bábák vádlottakként később is szerepeltek.

Hasonlóan feltűnő az asszonyok központi szerepe mindabban, ami történt. Ők tárgyaltak a bábával, ők adták be a mérget az áldozatoknak, csecsemőik esetében olykor nyilvánvalóan férjük tudta nélkül, a legtöbb egyéb esetben azonban egyértelműen a férj hallgatólagos tudtával. Vitathatatlan azonban a kezdeményező szerepük, akár gyermekeik, oldalági rokonaik vagy szüleik (esetleg férjük szülei) megöléséről is van szó. Feltűnő az is, hogy feleség megölése a férj részéről nem fordul elő, a perekben férfiak csak tanúként, olykor passzív tettestársként fordulnak elő. Tudnak tehát a történtekről, de aktív szerepük nincs benne. Ez is adalék az asszonyok megnövekedett szerepéről a családon belül, amiről a néprajzi irodalom (olykor az egyke kapcsán) szól, s aminek közelebbi és részletesebb elemzése valószínűleg új kérdéseket vetne fel a néprajzi irodalom számára.

Feltűnő az is, hogy a falusi közösségek milyen egyértelmű módon tudnak minderről. S a közösségekbe többnyire az áldozatokat is bele kell érteni. A tanúkihallgatások során kiderült, volt olyan férj, aki évekkel, olykor több mint egy évtizeddel korábban azért hagyta el a feleségét, mert észrevette, hogy az „meg akarta étetni”: Ennél többet azonban nem tett, természetesnek vette mindezt. Sokszor alighanem az áldozatok is tudtak arról, ami velük történik. Idős emberek a tanúk emlékezete szerint elmondták, hogy lányuk mérget etetett velük, még azt is tudták, hogy milyen ételben vagy italban adták be nekik a mérget, mégsem tettek ellene semmit. Az arzénmérgezést rendszerint négy–hat alkalommal hajtották végre, nem egyszerre (kivéve a csecsemőket). A méreg ízetlen, akkor tehát, amikor a szervezetbe kerül, nem lehet észrevenni. Így ha az áldozatok sokszor maguk is tudnak minderről, sőt arról is, mikor s milyen formában kapták a mérget, az aligha fordulhat elő anélkül, hogy magát a társadalmi gyakorlatot ne ismernék, vagy korábban maguk is ne űzték volna a mérgezés gyakorlatát. De egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor az áldozatok kívülálló előtt panaszkodtak volna erről, még akkor sem, ha közben orvosi látogatás is történt náluk.

Ezek után már nem is olyan érthetetlen, hogyan maradhatott mindez titokban. A paraszti társadalom azonban mégis megközelíthetetlen maradt az „úri” társadalom képviselői számára, s ez az oka annak is, hogy még a néprajzi irodalom sem figyelt fel erre a gyakorlatra.

Miként értelmezhető végül is mindez? Ha országos gyakorlatról van szó – s mint az idézett esetek mutatják, nyilván arról kell beszélni –, akkor aligha kerülhető meg a társadalomtörténeti értékelés. A jelenségnek egyértelműen az az alapja, hogy a magyarországi agrárfejlődés zsákutcába jutott. A 19. századi iparosodás, de a 20. század ipari fejlődése sem volt olyan mértékű, hogy képes lett volna felszívni a mezőgazdaságban feleslegessé vált munkaerőt. Ha a kivándorlás vagy az 1860–70-es évek nagyarányú földmunkái ideig-óráig meg is fékezhették ezt a folyamatot, a népesség növekedése elsősorban a falun gyorsabb ütemű volt, mint az iparosodás. Ennek következtében a parasztság számára mind nehezebbé váltak az életfeltételek, hiszen azonos nagyságú földön kellett volna mind több embernek megélnie. Nyugat-Európában az iparosodás olyan gyors ütemű volt, hogy ott felszívhatta a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőt, sőt hozzájárulhatott ahhoz, hogy ne csak a paraszti népességnek az egész népességen belüli aránya csökkenjen, hanem e népesség abszolút száma is. A csökkenő számú parasztság azután a technikai fejlődésnek megfelelően növelhette családi üzemének nagyságát. A Magyarországon oly sokak által mintának tekintett gazdag dániai parasztság pl. nem képzelhető el másképp, csak ebben az összefüggésben. Csak a csökkenő számú parasztság számára tett lehetővé a városi fejlődés, az iparosodás kiteljesedett paraszti életet. Kelet-Európában, de Magyarországon mindez nem következett be. Ellenkezőleg, a járványok megfékezése, a védőoltások elterjedése jelentősen hozzájárult a paraszti lakosság számának növekedéséhez. Ugyanakkor az iparosodás nem tette lehetővé a felesleges paraszti népesség elvándorlását a faluról. Így az egyensúlyt valamiképpen helyre kellett állítania. Ha meggondoljuk, mindig azok váltak e mérgezések áldozataivá, akiket el kellett tartani, akik nem voltak munkaerejük teljében. S a perek során az indokok között olyan tényezők szerepeltek, mint hogy szerettek volna már egyszer húst is enni, vagy a beteg ápolása egy ember egész munkaerejét lekötötte, vagy hogy már volt elég gyerek, esetleg az, hogy a beteg részegessé is vált, s anyagi romlásba döntötte családját.

Hozzájárult mindehhez egy olyan tényező is, amiről általában nem szoktak beszélni. A magyarországi öröklési rendszer alapja (némi kivételtől eltekintve) az utódok egyenlő örökösödése, ami meggyorsította a föld amúgy is elkerülhetetlen szétaprózódását. Ugyanakkor az öregekről való gondoskodás rendszere kialakulatlan, itt nem volt olyan gyakorlat, mint sok helyütt, ahol a gazda egyik gyermekének adta át a telket, s vele szabályos eltartási szerződést kötött (a törzsöröklés rendszere Skandináviában, Németországban stb.). Ez a rendezetlenség jelentős mértékben hozzájárult a túlnépesedés kérdésének ilyen módon történő „megoldásához”. (Erre utal az is, hogy ott is kiterjedt volt e gyakorlat, ahol a nagybirtokok közvetlen jelenléte nem nyomorította a paraszti társadalmat.) Ma még nem lehet megmondani, mikortól veszi kezdetét ez a gyakorlat. Az egész kérdés ősi, némileg kultikus jellegére utal azonban az a körülmény is, hogy sok esetben a megöltek feje alá tették a maradék mérget tartalmazó üveget. Távoli múlt és közelmúlt tehát keveredik, s mindez olyan kérdéseket vet fel, amelyekre a társadalomtörténeti, demográfiai és nem utolsósorban a néprajzi kutatásoknak együttesen kell majd választ adniuk.

* Vö. Gyáni Gábor: A bábától az orvosnőig. História, 1984/1. szám

Kéápmagyarázat

A tiszazugi arzénes asszonyok

1. 1929. június és augusztus között 34 tiszakürti és nagyrévi lakost tartóztatott le a csendőrség, annak gyanújával, hogy hozzátartozóikat légypapírból kiáztatott arzénnal megmérgezték. (Az asszonyok előzetes letartóztatásban.)

2. 1929. december 14. Az első tárgyalás a szolnoki ügyészségen. Vádlottak: Holyba Károlyné, Sebestyén Bálintné, Lipka Pálné, Köteles Istvánné. A férjüket megmérgező Holybánét, Kötelesnét és a felbujtó Sebestyénnét életfogytig tartó fegyházra, két testvérét, sógornőjét meggyilkoló 74 éves Lipkánét pedig kötél általi halálra ítélte a bíróság. (A vádlottak a törvényszéken.)

1929. december 28. A második tárgyalás. A férje ivóvizét megmérgező Csabai Gyuláné büntetése 15 évi fegyház. Takács Sándornét apósa meggyilkolásával vádolták. A szakértők a holttestben nagy mennyiségű arzént találtak, de a 36 éves Takácsnéra, aki feltehetően gyilkos szándékkal vásárolt légypapírt, a „halálos leves” elkészítését nem tudták rábizonyítani, ezért felmentették.

3. 1930. január 18. Tiszazug legmódosabb parasztasszonyai a bíróság előtt. Kardos Mihálynét, aki beismerte, hogy iszákos, munkakerülő fiát és brutális férjét megmérgezte, halálra ítélték. A férjének, anyjának és szeretőjének megöléséivel vádolt, egy polgárit végzett, mindvégig tagadó Földváry Károlynét felmentették. Azzal az indoklással, hogy mind férjét, mind anyját – akiknek holttestében kimutatható volt az arzén – gondosan ápolta, szeretőjével pedig egyetértésben élt. (Kardosné és Földváryné a bíróságon.)

4. 1930. február 7. A már halálra ítélt Kardosné – hogy ne csak a beismerők bűnhődjenek – vallomást tesz Varga Gyuláné ellen, aki megölte első férjét, a háborúból vakon hazatért katonát, s az örökség reményében annak nagyapját. A büntetés: életfogytig tartó fegyház. (Kardosné vallomást tesz.)

5. A gyilkosságok felbujtója Fazekas Gyuláné (Oláh Zsuzsanna) nagyrévi bábaasszony már 60 pengőért is árulta a mérget. A csendőrök jövetelének hírére megmérgezte magát. (Fazekasék háza, a nagyrévi utcában)

6. Az elítélt tiszazugi arzénes asszonyok

Képek