Kicsit elszontyolodtam...

... na, jó, nem is szontyolodás ez, inkább "gondolkodás". Méghozzá "Mammonról" - no, nem az én pénzemről van szó, mert ahogy Kőhalmi mondta: "... nem is az, hogy hiányozna, hanem hogy NINCS", hanem úgy általánosságban, de leginkább a szakmámmal és a munkákkal kapcsolatban.

Fel vagyok iratkozva pár oktatással kapcsolatos blogra, és az egyikben a minap megjelent egy bejegyzés, ami beindította a kis agytekervényeimet ezzel kapcsolatban (pedig a poszt nem is erről szólt ^^") - eszembe juttatta az egyik szaktársnőmet, aki második szakát tanulja most, első szaka andragógia. Ő mesélte, hogy abból az X emberből (és nem voltak kevesen), akikkel elvégezte a szakot, 1 tudott elhelyezkedni andragógusként. Akarjátok tudni az indokot, hogy miért?

Pénz-, és helyhiány. Nem tud senki sem andragógust alkalmazni, mert nincs rá pénz. 

Egy andragógus felnőttoktatással, művelődésszervezéssel foglalkozik. Ezt csak azért gondoltam megemlíteni, mert úgy tapasztaltam, hogy nem túl közismert szakma. Én sem tudtam sokáig, hogy mit jelent, utána kellett néznem, sőt, azt hiszem ez volt a 3. amit megjelöltem anno...

Minden esetre azt akarom az egészből kihozni, hogy szerintem igenis szükség van andragógusokra, más kérdés hogy szerintem abból (is) túlképzés van. Hiszen egy országban (abszolút politikamentesen mondom ezt, akik olvassák már egy ideje a blogomat, azok tudják hogy nem kenyerem a politizálás), ahol ennyi a munkanélküli ember, ott nem árt a továbbképzés, a tovább "fejlesztés", tehát igenis szükség LENNE andragógusokra. Is.

A barátnőmnek tavaly félévkor szakosodnia kellett. Testnevelő-edző szakra jár, azt kérdezte tőlem hogy mit javaslok neki, mit csináljon - tesitanár legyen vagy edző? A kettőt valami miatt nem lehet egyszerre, vagy egyik vagy másik. Azt mondtam neki ,hogy iskolák mindig lesznek. Saját magán tapasztalta, hogy azonban nem mindig lesz arra pénz hogy egy város fenntartson egy csapatot (ugyanis a városunk, ahol kézizik csőd szélére jutott, így nem tudta fenntartani a csapatát). Azt mondta, jó, de akkor a tesi mellé mit vegyen fel minornak? "Nyelvtanárokra mindig szükség van" - édesanyám mondja nekem mindig ezt, én is ezt mondtam hát neki. Így lett/lesz a gazdasági helyzet miatt tesi-német szakos tanár. A történet szomorúsága az, ha nem lenne Mammon, akkor barátnőm nem az esze, hanem a szíve alapján döntött volna. Hogy tanár lett volna akkor is? Jó kérdés. Lehet, hogy nem. Hogy jó tanácsot adtam-e neki? A mai napig rettegek tőle, hogy nem. Hogy élvezni fogja-e a munkáját a jövőben? Nagyon remélem, és kívánom neki!

És elkezdtem gondolkozni a saját szakomon is. Szerencsére nekünk nem kell szakosodnunk, hanem szakosít minket az iskola, méghozzá gyermekvédelmissé. Tényleg örülök neki, hiszen emiatt választottam ezt a szakot. Ám, most, másfél évvel az első napom után, túlélve lassan 3 vizsgaidőszakot, 3 félévet, és 3 félévnyi szakmai gyakorlatot (minden évben van szakmai gyakorlatom), némi belátást kaptunk ide-oda. És aggódom. Mammon miatt főleg. Nem, nem azon hogy vajon nekem lesz-e, mert abban bízom hogyha jól csinálom majd a feladatomat, akkor nem lesznek megélhetési problémáim, és azt is tudom, hogy nem fogok milliomos sem lenni.

Inkább pont amiatt aggódom, hogy lesz-e hol dolgozni. Lesz-e hely? Lesz-e lehetőségem? 4 félév van még előttem, vagyis 2 év. Nem hiszem hogy olyan radikális változások lesznek akkor, hogy mint Donald kacsa, pénzzel teli medencében fogunk úszkálni. Pedig nem árt némi pénz, hogy munkahelyet tudjanak biztosítani. Igazából, az a reményem, hogy gyermekvédelem mindig lesz, így mindig lesz szükség munkatársra is ott. Lassan kezdek lemondani arról az álmomról, hogy iskolában dolgozhassak, hiszen a legtöbb iskolának a tanárokat sincs pénze lassan kifizetni, így a legtöbb helyen ezt úgy oldották meg, hogy az egyik tanárt kinevezték gyermekvédelmi felelősnek.

És most nem akarom hogy bárki azt mondja, hogy leszólom a tanárokat, mert nem így van. Nagyon is szeretem a pedagógusokat, hiszen mindkét szülőm az, én is annak készülők, tényleg nincs a tanárokkal bajom, sőt. Azt sem mondom, hogy valaki, aki 10, esetleg 20 éve már gyerekekkel foglalkozik, az nem ért hozzájuk, pont ellenkezőleg, meg se szólalhatnék mellette, talán még a diplomámmal se (ha majd egyszer odajutok). Ám az szerintem tény és való, hogy akit tanárnak, tanítónak "képeztek ki" csúnyán mondva, annak nem olyan a hozzáállása, mint egy olyasvalakinek, aki ennek tanult. Ez körülbelül olyan nálam, mint pl. egy kardiológus és egy fül-orr-gégész. Mindketten a kórházban dolgoznak, mindketten fehér köpenyt viselnek, kitűzőjük van, meg névtáblájuk az ajtó mellett, sőt, szép rendelőjük is, de teljesen más a feladatkörük.

Gyakran eszembe jut Dánia (ha jól emlékszem, a dolog szempontjából nem is lényeges, a lényeg az hogy tőlünk északabbra és jóval nyugatabbra van). Ott ugyanis rájöttek az okos bácsik, hogy megéri sok pénzt belefektetni a gyermekvédelembe, a gyermekotthonokba, a nevelőszülői intézményrendszerbe, ugyanis a belefektetett pénzt később a gyerek többszörösen vissza fogja fizetni, adó formájában - hiszen rendes állása lesz, nem csak úgy lesz, nem fog "rossz útra térni". Ma, Magyarországon, nagyon kevés növendék tanul tovább (úgy értem olyan, aki védelembe volt véve), azt hiszem olyan 5-10%-ék körül. Elkeserítően kevés.

"Hire Me!" :)

Ez hát a legnagyobb bajom. Az aggódás. A túlgondolás. Lehet az egésszel nem kellene foglalkoznom, nem kellene izgulnom miatta, csak arra gondolni, hogy mi lesz holnap, és azt túlélni. Amolyan "napról-napra" való éléssel.

Gyakran eszembe jut tesóm mondása is. Nyáron 2 hónapig keresett állást, már nagyon le volt törve, de még mindig azt mondogatta, hogy aki akar, az talál magának állást. Azt hiszem az az egyetlen jó megoldás, ha ezt fogom majd magamnak mondogatni, sőt, el is fogom hinni álláskeresés közben. Hogy valóban lesz-e munkám? Jó kérdés. Ha nem lesz, akkor mit fogok csinálni? A legjobb kérdés. Sokáig gondolkodtam azon, hogy kéne még egy szak, esetleg egy MA. De akkor is lesz fél év szünetem minden bizonnyal. Fél év alatt mit csináljak? Csak üljek és nézzek ki a fejemből?

Úgy érzem ilyenkor gyűlölök "felnőttnek" lenni. Nem jó móka. Inkább amiatt szeretnék aggódni, hogy nincs meg a Barbiem kedvenc ruhája :)))) ...