Csekély számú tapasztalatom összegzése

Kép eredeti helye

Lassan vége az önkénteskedésemnek, de még egy fél szót se írtam róla :) !

Tehát, sikerült bekerülnöm önkéntes segítőnek abba az alkotó táborba, ahol én bő tíz éve "kezdtem". Előtte és utána is sok táborban voltam, de azt hiszem ezeket az óvónőket kedveltem meg talán mind közül a legjobban, meg az óvoda, ahol dolgoznak közel van hozzám és nagymamámhoz is, ráadásul a volt általános iskolám mellett van, tehát szinte nap, mint nap láttam ezeket a nőket. Örülök, hogy hozzájuk kerültem. Már az első nap értékes tapasztalatokat szerezhettem, olyanokat, amelyeket az okosító intézményben - értsd: egyetem - megtanultam, azt most láttam, éreztem is. 

Amit erről a kis közösségről és a táborról tudni kell: a tábor 3 hetes, de mindegyik hétre külön kell jelentkezni. Van aki 1, 2, de van aki mind a 3 héten ott volt. Ezen, a 3dik héten vannak a legkevesebben - kb. 23 gyerek, ha jól emlékszem :) - és 4től 13 éves korúak vannak együtt, és bár átlagot nem számoltam, a legtöbben 1-2dikos gyerekek (7-8 évesek) vannak. A gyerekek többsége viszonylag jómódú családból származik, nem nagyon vettem észre, hogy volna hátrányos, vagy "háromhás" (Halmozottan Hátrányos Helyzetű) gyermek, bár SNIs (Speciális Nevelést Igénylő) akad egy pár. Van egy fiú, aki bár nincs bejelentkezve, néha ott van, mert Ő nyaranként gyakran bejön az iskola és segít a takarítónőknek (Megkérdeztem tőle, hogyhogy nyáron bent van az iskolában -> Ő roma származású egyébként, de meglepően jól bánik a kicsikkel, és a gyerekek is szeretik őt). Erről a közösségről szólnék most pár általam levont következtetést :) 

 - Gambrill ABC modellje (melyet a viselkedés-problémás gyerekeknél szoktak használni) igenis hasznos, és úgy tűnik, hogy hatékony megoldókulcs, nem véletlenül tanulhattuk :)))

- A gyerekek, ha fáradtak, akkor nem azt mondják, hogy "fáradt vagyok, aludni akarok", hanem hisztiznek, sírnak, ki hogy... És ilyenkor nem egyszerű kezelni őket... 

- Az elkényeztetett gyerekeket nem csak a társadalom, a tanáraik, de a többi gyerek sem képes befogadni-elfogadni, tolerálni... Inkább "kivetik" maguk közül... 

- A gyerekeknek nem számít, hogy ki vagy, mit csinálsz, az se fontos, hogy hogy hívnak, az a lényeg, hogy mennyire tudsz jó játékokat. A fiúk pl. első reggel teljesen jól eljátszottak már (fociztak), és csak később derült ki, hogy nem is tudják egymás nevét :) - a lányoknál is teljesen hasonló volt a helyzet.

- A gyerekek igenis hárpiásak a nevükre. Ha összekevered az Adélt és az Adrit... Fejedet veszik :) !

- Nekik nem számít, hogy 21 éves szociálpedagógus hallgató vagy, akkor is Óvónéninek, Tanítónéninek, és ami a legjobban fáj - Petra néninek hívnak T_T, hiába szögezted le nekik már jópárszor, hogy hívjanak csak simán Petrának :)))

- A gyerekeknek mindegy, hogy mi van, mindig mást akarnak - ha kint vagyunk, be akarnak menni, ha bent vagyunk, ki akarnak menni, ha drámázunk, alkotni akarnak, ha alkotunk, akkor drámázni. Egyáltalán nem könnyű a legjobbat kihozni a dolgokból :) . 

- A legkisebb dolgokat is képesek óriási drámaként megélni. 

- Ha segítesz, odafigyelsz rájuk, akkor azt nagyon is meghálálják (ma is 3 rajzot kaptam tőlük T_T )

- A gyerekeket egyszerűen képtelenség utálni, annyira aranyosak és jópofák, akár fiúk, akár lányok, és akárhány évesek is :) - no, meg persze imádják a viccelődést (a legjobb bemutatkozása egy 8-9 éves fiúnak volt, azt mondta, hogy "Ivónak hívnak, de nem azért, mert részeges vagyok!" :D Én ezen szakadtam :D )!

- A gyerekekkel nem csak játszani, hanem beszélni is kell. Nekik is van mondanivalójuk. Ma is, ebéd után kis szabadfoglalkozás van, pár lány bent rajzolt, leültem melléjük, hogy megnézzem mit csinálnak, és csak annyit kérdeztem, hogy milyen volt az ebédjük, finomat ettek-e, már mindenféle történet előjött rögtön. Volt szó nagymamákról, nagypapákról, unokatesókról, barátokról, hiába indultunk ki a finom-e az ebéd kérdéstől :)

- A kislányokat még mindig jobban megértem, mint a kisfiúkat. :D ( Én nagyon nem értem, hogy mi a jó a Bébléjdben... :D )

- És ami a hét legeslegfontosabb integrációs-toleranciás tanulságom volt, az a roma fiúval volt kapcsolatos (én nem nagyon hiszek az efféle elhatárolásokban, bőrszín alapján való ítélkezésekben, én abban hiszek, hogy mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, függetlenül a szemünk-, hajunk színétől, vagy a pigmentszámunktól - rossz útra tért emberek pedig sajnos mindenhol vannak). Megdöbbentő volt látnom, hogy fiú létére milyen figyelmes és odafigyelő volt a kicsikkel. Leállt a fiúkkal focizni, a kislányoknak segített medált készíteni, ha megkérték ment, szó nélkül. Teljesen normálisan lehetett vele beszélgetni, közvetlenül, igaz, rajtam kívül mindenkit ismert ott már szinte a "felügyelők" közül. Tényleg nem tudok rá mit mondani, csak azt hogy tiszteletreméltó, és kivételes adottsággal rendelkező. Le a kalappal előtte, hogy inkább bejön és segít az iskolában, ahelyett, hogy bandázna, rongálna, garázdálkodna, vagy bármi hasonló. 

És ami szomorú, bár csak félig-meddig tartozik ide, a táborhoz. Rólam köztudott, hogy duplán vagyok "átokkal súlytva", sőt, triplának is nevezhetjük, hiszen mindkét szülőm pedagógus, apa meg ráadásul igazgatóhelyettes is. Anya gyakran panaszkodott rá, hogy a szülők nem köszönnek neki - nem hogy az utcán, az iskola folyosóján sem, még olyanok sem, akinek 2-, esetleg 3 gyermekét is tanítja. Ezt rettenetesen lehangolónak tartom. 

Ma miközben felsöpörtem az "alkotó termet", több szülő is bejött (a többi felügyelő az udvaron volt, mielőtt elviszik a gyerekek ki szoktak menni játszani, hogy ne valami alkotás közbe legyenek megzavarva, és be tudják fejezni a kis készítményeiket :) ), sőt, nagyszülők is. Meglepődtem, hogy a legtöbbjük köszönt. ( Most inkább nem mondom, hogy talán 1 olyan volt, aki nem köszönt, de rám sem nézett, és ez ráadásul a legrosszabb gyerek apja, illetve a szomszéd - közvetlen - volt... De azt hiszem ez őket minősíti, nem engem...)

Tényleg meglepődtem, főleg, hogy magam is megtapasztaltam, ezt a "nem-köszönést", hiszen évközbeni gyakorlatomat anyáéknál is csináltam. 

Szomorú ez a helyzet. Tényleg az. Szomorú, hogy sz.rba se veszik a napi erőfeszítéseket, izzadtságcseppeket, amelyeket a(z alulfizetett) pedagógusok tesznek meg a gyermekeikért. Azt hiszem, hogy annyit igazán megérdemelnek, hogy reggelente odabökjenek nekik egy "Jóreggelt"-tet, vagy hasonlót. De ha nem, akkor nem. Mondjuk, én mindenkinek köszönök, úgyértem, ha elmegyek a boltba, a bankba, vagy kocsmába, köszönök az ott dolgozóknak. Ezek olyan mindennapi apróságok, amik nem csak a dolgozó hangulatát, hanem így a munkahelyét is megváltoztatják. Mint egy rendszer-modellnél - ha a rendszer egy kis részén változtatást végzünk, akkor már az egész rendszer megváltozik. 

Remélem a szavaim elgondolkodtatóan hatnak mindenkire :) ... Ha nem, akkor nem. Minden esetre, szerintem pénteken, az utolsó napomon is írok majd egy egész heti összegzést :)